RÉGI ÉS ÚJ BIRODALMAK VERSENGÉSE A GYARMATOKÉRT

TARTALOM

A gyarmatszerzéstől az I. világháború felé – rövid történet
Nagyhatalmak versengése a gyarmatokért
Az egységes Olaszország és Németország kialakulása
A második ipari forradalom
Úton a Nagy háború felé

1. A gyarmatszerzéstől az I. világháború felé – rövid történet

A kapitalista rendszer kialakulása Európa nyugati felében indult meg Amerika felfedezése után. A technikai fejlődést és anyagi gyarapodást hirdető országok – Anglia, Hollandia, Franciaország, Spanyolország, Portugália – gátlástalanul foglalták el (gyarmatosították) azokat a területeket, amelyek számukra olcsó nyersanyagot, munkaerőt és piacot biztosíthattak. A gyarmatosításban Anglia játszotta a vezető szerepet. Kihasználta kedvező földrajzi helyzetét, azt, hogy a tengeri utak csomópontjában helyezkedett el. A XIX. század második felére már uralta a világkereskedelmet. Nem volt olyan kontinens, ahol ne gyarmatosított volna. Franciaország sem akart lemaradni a gyarmatokért vívott versengésben.

Oroszország nem távoli területeket hódított meg, hanem a határait igyekezett kiterjeszteni.

Európa nyugati felében a kapitalizmus és a vele járó iparosítás és gyarmatosítás már óriási méreteket öltött a XIX. századra. A kontinens belsejében azonban a feudalisztikus rendszer merevedett meg. Kisebb, nagyobb királyságok, fejedelemségek, városok sokszor egymással is hadakozva akadályozták a polgári „fejlődést”.

A nemzeti újjászületés mozgalma a XIX. század közepén az itáliai félszigetről, a Szárd-Piemonti Királyságból indult ki. II. Viktor Emánuel király és miniszterelnöke Cavour /kávur/ állt az egyesítés élére. 1861-ben létrejött az Olasz Királyság.

A német egység megteremtésének központi alakja a porosz „vaskancellár”, Otto von Bismarck (ottó fon bizmárk) volt. A Német Császárság 1871. január 18-án kiáltottak ki.

A XIX. század második felére három új birodalom alakult ki Európa közepén. A Német Császárság és az Olasz Királyság mellett az Osztrák-Magyar Monarchia. Mindhárom hatalom erőteljesen lépett a polgárosodás útjára.  

A század közepe táján, az elektronika megjelenésével új fejlődési szakasz következett el Európában és az USA-ban, amit második ipari forradalomnak nevezünk.

Az egyik leglátványosabb találmány az autó volt. Benz és Daimler fejlesztették ki az első belsőégésű benzinmotoros járművet. Thomas Edison 1879-ben mutatta be izzólámpáját, Bell pedig a telefont. A magyar Puskás Tivadar a telefonközpont megalkotásával általánossá tette a távbeszélő használatát. Elterjedt a Lumière /lümier/ testvérek találmánya, a filmvetítő gép, és Amerikában megkezdődött a Ford T-modell gyártása. (Konstruktőre a magyar Galamb József volt.)

Az emberek egyre nagyobb városokban éltek, amelyek ipari, kereskedelmi, pénzügyi és kulturális központok lettek. Az élet minden területén – iskoláztatás, egészségügy, közlekedés – hatalmas fejlődés következett be.

Németországban 1888-ban lépett trónra II. Vilmos császár, Figyelme a gyarmatbirodalom kiépítése felé fordult. Hadiflotta építésébe kezdett, ami azonnal nyugtalanságot szült a nyugati hatalmak körében. Maga mellett tudhatta az Osztrák – Magyar Monarchiát és Olaszországot. A rövidesen kirobbanó I. világháborúban ők voltak a központi hatalmak.

A nyugat-európai hatalmak aggódva figyelték Németország erősödését, ezért szövetségre léptek egymással. Anglia, Franciaország és a hozzájuk csatlakozó Oroszország alkották azt a katonai erőt, amelyik mint antant szövetség jelenik majd meg.

2. Nagyhatalmak versengése a gyarmatokért

Ahogyan már láttuk, a kapitalista rendszer kialakulása Európa nyugati felében indult meg Amerika felfedezése után. A technikai fejlődést és anyagi gyarapodást hirdető országok – Anglia, Hollandia, Franciaország, Spanyolország, Portugália – gátlástalanul foglalták el, vagyis gyarmatosították azokat a területeket, amelyek számukra olcsó nyersanyagot, munkaerőt és piacot biztosíthattak. A mértéktelen gazdagodás érdekében kegyetlenül leigázták az elfoglalt kultúrákat, de egymással is háborúkat vívtak egy-egy terület birtoklásáért.

A gyarmatosításban Anglia játszotta a vezető szerepet. Itt már 1649 óta polgári (kapitalista, vagy más néven tőkés) rendszer működött. A viktoriánus korban (Viktória királynő uralkodásának idejét nevezik így 1837 és 1901 között) is a parlamentben hozták a döntéseket. Két pártjuk, a toryk (konzervatívok) és a whigek (liberálisok) egységesek voltak a terjeszkedés kérdésében. Kihasználták földrajzi helyzetüket, hogy a tengeri utak csomópontjában helyezkedtek el. A XIX. század második felére már a „világ műhelyeként” uralták a világkereskedelmet. Nem volt olyan kontinens, ahol ne gyarmatosítottak volna. Az USA elszakadása után rájöttek arra, hogy jobb lesz a távolabb fekvő területeknek – Kanada, Ausztrália, Új-Zéland – önkormányzatot adni, persze az irányítást megtartották maguknak. Az ősi kultúrával rendelkező India életét teljesen felforgatták, tönkretették, persze a modernitás jelszavával. (Olyan véres összecsapásokra is sor került ott, mint például 1857-ben a szipojok lázadása.)

Franciaország sem akart lemaradni a gyarmatokért vívott versengésben. Ott az 1848-as felkelés után a „nagy” Napóleon unokaöccsét, Louis Bonapartét választották köztársasági elnökké. Ő 1852-ben III. Napóleon néven császárrá koronáztatta magát. Teljhatalmat gyakorolt, de támogatta a kapitalizmust, és a vele járó technikai fejlődést. Párizs lakossága 2 millióra nőtt, megépült a Louvre Múzeum és az Operaház. Szénbányákat nyitottak, s az ipari termelés hatalmas lendületet vett. Egyre több bank alakult. III. Napóleon Indokina (Kínától délre fekvő területek) és az afrikai Algéria felé vezényelte katonáit, így nyomatékosítva gyarmati törekvéseit.  

Az angolokon és a franciákon kívül a hollandok, a portugálok és a spanyolok is hatalmas területeket szakítottak ki Ázsia, Afrika és Dél-Amerika térségeiből. (A portugálok és spanyolok által elfoglalt közép- és dél-amerikai területeket Latin-Amerikának is nevezik.)

Oroszország nem távoli területeket hódított meg, hanem a határait igyekezett kiterjeszteni. I. Miklós és II. Sándor cárok uralkodása alatt meghódították Grúziát, Örményországot és a Kaukázus más részeit. 1865 és 1876 között szállták meg Szibéria hatalmas lakatlan területeit, ahol vasúthálózatot építettek ki. 1867-ben eladták Alaszkát az Amerika Egyesült Államoknak. A nagyarányú ipari fejlődés hatására II. Sándor 1861-ben törvényt hozott a jobbágyfelszabadításról, ami csak félig-meddig valósult meg.  

Oroszország szerette volna Törökországot kiszorítani Európa keleti térségéből. Az úgynevezett krími háborúban azonban a hatalmas áldozatok ellenére is vereséget szenvedtek az angol-francia csapatoktól. A nyugati hatalmaknak – akik az európai erőegyensúlyra hivatkoztak – sikerült az orosz terjeszkedést megállítaniuk.

3. Az egységes Olaszország és Németország kialakulás

Európa nyugati felében a kapitalizmus és a vele járó iparosítás és gyarmatosítás már óriási méreteket öltött a XIX. századra. Az „öreg kontinens” belsejében azonban a feudalisztikus rendszer merevedett meg. Ennek két oka is volt:

• Az Atlanti-óceán kikötőihez nem volt hozzáférésük, azokat a nyugati országok uralták.

• A német és itáliai területek széttagoltsága szintén hozzájárult ahhoz, hogy a kereskedelmi és gyarmati versengésben lemaradjanak. Kisebb, nagyobb királyságok, fejedelemségek, városok sokszor egymással is hadakozva akadályozták a polgári „fejlődést”.

A nemzeti újjászületés mozgalma – risorgimento (riszordzsimentó) – a XIX. század közepén az itáliai félszigetről, a Szárd-Piemonti Királyságból indult ki. II. Viktor Emánuel király és tehetséges miniszterelnöke Camillo Benso di Cavour (Leginkább csak Cavour-ként /kávur/ szokták emlegetni) állt az egyesítés élére. Megnyerték ügyüknek III. Napóleon francia császárt, akinek segítségével 1859-ben Solferinónál legyőzték az osztrákokat, akik Észak-Itáliát birtokolták. (A csata sebesültjeit látva határozta el egy svájci orvos, Henri Dunant /anri dünan/, hogy megszervezi azt az elsősegély-szolgálatot, amit ma Vöröskeresztként ismerünk.) A villafrancai békével zárult solferinói csata csak félig oldotta meg az egyesítést. (Ráadásul III. Napóleon igényt tartott Savoya és Nizza területére.) A déli területek egyesítését a „vörösinges” önkéntesek, az „Ezrek” hajtották végre Garibaldi vezetésével. Ő a szicíliai Marsalából indulva győzte le a nápolyiakat, és a hatalomról lemondva, az egyesített Dél-Itáliát átadta a piemonti királynak. 1861-ben Torinóban (Turin) kikiáltották az Olasz Királyságot, amelynek első uralkodója II. Viktor Emánuel, fővárosa pedig ekkor még Firenze lett. Tíz évvel később, 1870-ben Velence és Róma csatlakozásával a teljes egység is megvalósult.  

A német egység megteremtésének ügye a solferinói ütközet után újra napirendre került, s az események fel is gyorsultak. Az osztrákok Bécs központtal egy „nagynémet”, a dinamikusan erősödő poroszok pedig Berlin központtal egy „kisnémet” államot szerettek volna létrehozni, amiből a Habsburgokat kihagyják. Az egység megteremtésének központi alakja a porosz „vaskancellár”, Otto von Bismarck (ottó fon bizmárk) volt. Ő „vassal és vérrel”, vagyis az ipar és a hadsereg megerősítésével kívánta célját elérni. A poroszok és az osztrákok között elkerülhetetlen volt az összecsapás. A „testvérháborút” 1866-ban vívták Königgrätz–nél (kőnigréc). A Moltke /möltke/ vezérkari főnök által vezetett porosz sereg döntő győzelmet aratott. (Ezután a csata után vált lehetővé, hogy a magyarok és az osztrákok kiegyezzenek egymással.)

A porosz erősödést III. Napóleon rossz szemmel nézte, így 1870 nyarán sor került a francia-porosz csatára is. A sedan-i ütközet katasztrofális francia vereséggel végződött, amibe III. Napóleon bele is bukott. (Franciaország ismét köztársaság lett.)

Megszületett tehát a Német Császárság, amelyet 1871. január 18-án a versailles-i palota tűkör-termében kiáltottak ki. A porosz királyt immár I. Vilmos néven császárrá koronázták. (A porosz csapatok ezután részt vettek a párizsi munkáshatalom, a kommün leverésében is.)

A XIX. század második felére tehát három új birodalom alakult ki Európa közepén. A Német Császárság és az Olasz Királyság mellett – ahogyan azt már tudjuk – létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia is. Mindhárom hatalom erőteljesen lépett a polgárosodás útjára. Mint tudjuk, ez előbb, vagy utóbb gyarmati területek szerzését is feltételezi. Ebben a kérdésben rövidesen feloldhatatlan ellentét alakul ki közöttük, és a már jóval korábban polgárosult nyugat-európai hatalmak között.

4. A második ipari forradalom

Az első ipari forradalom kezdetét talán 1769-re tehetjük, amikor James Watt megkonstruálta híres gőzgépét. A technikai fejlesztések ettől kezdve szüntelenül folytak.

A XIX. század közepe táján az elektronika megjelenésével új fejlődési szakasz következett el, amit második ipari forradalomnak nevezhetünk.

Feltétlenül jegyezzük meg azonban, hogy a következőkben felsorolásra kerülő bámulatos technikai eszközök, tudományos és szociális eredmények előnyeit kizárólag az európai, azon belül is a nyugati polgári világ – és persze az USA – lakói élvezhették. A gyarmatok sokmilliós népének a leigázás, a megalázás, az éhbérért végzett munka és a nyomor maradt. A nyugati – fehér – ember civilizációjának, jólétének ára az ő szenvedésük volt.

Az ipari forradalom egyik legnagyobb jelentőségű találmánya az angol Henry Bessemer nevéhez fűződik. Az 1856-ban termelésbe állított kemencéjének segítségével a vasnál sokkal jobb tulajdonságokkal bíró acélt tudtak előállítani. 1867-ben Nobel feltalálta a dinamitot, Monier a vasbetont, és elkészült az első írógép. Két évvel később Mengyelejev megalkotta az elemek periódusos rendszerét. A XIX. század végének egyik leglátványosabb találmánya az autó volt. Karl Friedrich Benz és Gottlieb Daimler fejlesztették ki az első belsőégésű benzinmotoros járművet. A franciák által tökéletesített modellt Armand Peugeot (pözsó) és Luis Renault /rönó/ fejlesztették tovább. Ferdinand Zeppelin 1900-ban szerkesztette meg léghajóját, a Wright testvérek motoros repülőgépe pedig 1903-ban emelkedett a levegőbe.

A század legtermékenyebb feltalálója – mintegy 1200 szabadalma ismert – Thomas Edison 1879-ben mutatta be izzólámpáját. Rövidesen fénybe borult egész Nyugat-Európa és Észak-Amerika. (A világon elsők között, 1888-ban indult meg a közvilágítás Mátészalkán a Schwarz-testvéreknek köszönhetően.)

Morse /morze/az első távírókészüléket még 1844-ben helyezte üzembe, Alexander Bell pedig 1876-ban mutatta be találmányát, a telefont. Két évvel később a magyar Puskás Tivadar a telefonközpont megalkotásával általánossá tette a távbeszélő használatát. Az 1895-ös esztendőhöz kötődik a Lumière-testvérek /lumié/ találmánya, a filmvetítő gép, és ebben az évben fedezte fel Röntgen az úgynevezett x-sugarat, ami a röntgengép működtetésének alapját adta. Néhány évvel később megjelenik Marconi /markóni/ rádiója, és a Ford-műveknél az első szerelőszalagon megindult az amerikai népautó, a Ford T-modell gyártása. (Konstruktőre a magyar Galamb József volt.) Einstein, a híres fizikus is ekkor alkotta meg a relativitáselméletet.  

Az emberek egyre nagyobb városokban éltek, amelyek ipari, kereskedelmi, pénzügyi és kulturális központok lettek. Az élet minden területén – iskoláztatás, egészségügy, közlekedés – hatalmas fejlődés következett be.

A városi, polgári életforma terjedése magával hozta a régi, több százéves, a természethez, a valláshoz kapcsolódó családi kötelékek lazulását. Helyette olyan sokkal labilisabb, felszínesebb közösségek jöttek létre, mint a pártok, egyesületek, klubok.

5. Úton a Nagy háború felé

A régi és új nagyhatalmak figyelme a XIX. század második felében „Európa puskaporos hordója”, vagyis a Balkán felé fordult. Oroszország 1877-ben megtámadta „Európa beteg emberét”, Törökországot, hogy a fekete-tengeri szorosokat megszerezze. Győzelmüket az angolok akadályozták meg, de a kialakult rendkívül bonyolult helyzetre megoldást kellett keresni. Valamennyi nagyhatalom részvételével ült össze 1878-ban a berlini kongresszus. A megszületett döntések valójában senkit sem elégítettek ki, s a megmaradt feszültségek a balkáni népek egymás közötti konfliktusait állandósították. A nagyhatalmak beavatkozásai ezen a helyzeten csak rontottak.

Németországban 1888-ban lépett trónra II. Vilmos császár, aki új irányvonalat kívánt képviselni, ezért menesztette Bismarckot. Figyelme a gyarmatbirodalom kiépítése felé fordult. Aktív külpolitikát, külkereskedelmet folytatott, amelynek eredményeképpen már minden kontinensen megvetette a lábát, és gyarmatosítani kezdett. Hadiflotta építésébe kezdett, ami azonnal nyugtalanságot szült a nyugati hatalmak körében. A németek részt vettek a kínai bokszerlázadás leverésében is. (Jó példája a nyugati hatalmak aljas, erőszakos és féktelen terjeszkedési és gazdagodási vágyának az, ahogyan a sok ezer éves nagy kultúrával, Kínával elbántak. Az angolok még az 1830-as években megkezdték az ópium korlátlan bevitelét az országba, s amikor a kínaiak megpróbáltak ellenállni, azok kegyetlen háborút indítottak. Az első és a második ópiumháború után a bokszerlázadás is a gyarmatosítók elleni elkeseredett lázadási kísérlet volt. A leverésében valamennyi európai birodalom, továbbá Japán és az USA is részt vett.)

Németország tehát aktív gyarmatosító politikát folytatott, ráadásul már maga mellett tudhatta az Európa közepén létrejött nagyhatalmakat is. Az Osztrák-Magyar Monarchiával még 1879-ben kötött katonai szövetséget, amelyhez 1882-ben Olaszország is csatlakozott. A rövidesen kirobbanó Nagy Háborúban – ahogyan a kortársak nevezték ezt az első világégést – ők voltak a gyarmatok újra felosztására szövetkező központi hatalmak.

A nyugat-európai hatalmak aggódva figyelték Németország erősödését és aktív gyarmatpolitikáját. Olcsó nyersanyagukat, a filléres munkaerőt és piacaikat féltették, ezért 1904-ben az angolok és a franciák „szívélyes megegyezést” (entente cordiale /antant kordiál/) kötöttek egymással.  A franciák már korábban 1892-ben katonai szövetséget kötöttek az oroszokkal, akik 1907-ben Angliával is megállapodást kezdeményeztek. Anglia, Franciaország és Oroszország alkották azt a katonai erőt, amelyik az I. világháborúban, mint antant szövetség jelenik majd meg.

Közben a Balkánon 1913-ban újabb háború robbant ki, ahol a nagyhatalmak egyértelműen felsorakoztak a küzdő felek mögé. A központi hatalmak Bulgária, Albánia és Törökország, míg az antant Szerbia, Románia és Görögország érdekeit tartották szem előtt. Nem csoda, ha a kirobbanó Nagy Háborúban ezek az államok az őket segítő nagyhatalmak mögé álltak.