TARTALOM
1. A megtorlástól a kapitalizmus kialakulásáig – rövid történet
2.Hazánk a szabadságharc leverése után
3. A kiegyezés előzményei
4. Az Osztrák-Magyar Monarchia
5. A kapitalista (tőkés) rendszer kialakulása Magyarországon
6. Századfordulós fények, és háborús árnyak
1. A megtorlástól a kapitalizmus kialakulásáig – rövid történet
A szabadságharc leverése után Ferenc József császár osztrák császár Julius Haynau tábornokra bízta a megtorlást, amelynek jelképes időpontja 1849. október 6-a, helyszíne pedig Arad volt. Itt ezen a napon 13 tábornokot végeztek ki.
Knezić Károly, Nagysándor József, Damjanich János, Aulich Lajos, Lahner György, Poeltenberg Ernő, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Török Ignác, gróf Vécsey Károly. Kiss Ernő, Schweidel József, Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos mellett ugyanezen a napon Pesten kivégezték az első felelős magyar kormány miniszterelnökét, gróf Batthyány Lajost is.
Később menesztették Haynaut, és egy hivatalnoki apparátusra épülő kormányzati rendszert építettek ki (Bach rendszer). Megszüntették hazánk önállóságát. A magyarok az ellenállásnak egy sajátos módját, a „passzív ellenállást” választották, amelynek szimbolikus alakja Deák Ferenc volt.
Ferenc József 1860-ban kiadta az úgynevezett októberi diplomát, majd 1861-ben a „februári pátenst”, ami elfogadhatatlan volt a magyarok számára. Az összehívott országgyűlésen a visszautasítás módjában volt vita a Deák Ferenc által vezetett Felirati Párt és a Teleki László féle Határozati Párt között.
1865 áprilisában Deák Ferenc Húsvéti cikke indította el a kiegyezés folyamatát. A megszülető Osztrák-Magyar Monarchia fél évszázadon át virágzást, békés fejlődést hozott hazánk számára. Deák Ferenc a kiegyezés megvalósításával kiérdemelte „a haza bölcse” titulust.
A létrejött Osztrák-Magyar Monarchia, élén Ferenc József osztrák császár és magyar király állt. Két fővárosa volt: Bécs és Pest-Buda. Mindkét országnak volt saját parlamentje és saját kormánya. A külügy, hadügy, pénzügy közös volt.
Megindult a „modern” pártok kialakulása. A kiegyezés hívei a Deák-pártban, a közös ügyeket korlátozni akarók pedig a Tisza Kálmán vezette Balközép pártban tömörültek. 1875-ben a két párt egyesült, létrehozva a Szabadelvű Pártot. Ennek vezetője Tisza Kálmán egészen 1890-ig ült a miniszterelnöki székben.
A Monarchia révén az ország bekapcsolódott Európa nyugati felének vérkeringésébe. Magyar feltalálok sora járult hozzá a világ technikai fejlődéséhez: Bláthy Ottó, Déri Miksa, Zipernowsky Károly, Jedlik Ányos, Kandó Kálmán, Bánki Donát, Csonka János és Eötvös Lóránd.
A társadalom is átalakult. Megjelent az ipari munkásság, a proletáriátus is. Az ő kizsákmányolásuk egyre nagyobb lett. 1880-ra már szakszervezeteket és pártokat is alapítottak. Közben az elégedetlenség miatt egymillió ember kivándorolt Amerikába.
A kiegyezés után Pest, Buda és Óbuda egyesült. Hatalmas építkezések kezdődtek, óriási fejlődésnek indult hazánk fővárosa, Budapest. A honfoglalás ezredik évfordulója (1896), a millennium lehetőséget adott arra, hogy a magyarok világszínvonalú alkotások sorát hozzák létre, amivel kivívták az egész világ csodálatát, elismerését.
A millennium fényei mellett azonban feltűntek a világháborúra készülődés árnyai is. Tisza Kálmán fia, gróf Tisza István lett a miniszterelnök, aki létrehozta a Nemzeti Munkapártot. Közben elfogadták a birodalmi hadsereg fejlesztésérő szóló véderőtörvényt, és hazánk a nagyhatalmak csapdájába kerülve, készülődhetett a háborúra.
2. Hazánk a szabadságharc leverése után
A magyar szabadságharcot tehát az oroszok verték le, akik a világosi fegyverletétel után elhagyták az országot. Ma már bizonyított tény, hogy hadifoglyokat is vittek magukkal. (Közöttük lehetett Petőfi Sándor is, aki a legenda szerint a segesvári ütközet idején halt meg, bár a holttestét ott nem találták meg.) De elhagyta az országot a szabadságharc több vezetője is, köztük Kossuth, Klapka György, Türr István, Teleki László, Andrássy Gyula és Szemere Bertalan.
A Habsburgok számára hatalmas presztízsveszteség volt az, hogy csak orosz segítséggel voltak képesek vérbe fojtani a magyarok szabadságharcát. Ezért különös bosszú fűtötte őket. A megtorlás levezénylését Ferenc József császár Julius Haynau tábornokra bízta, aki hírhedt volt az itáliai forradalom leverésekor tanúsított kegyetlenkedéseiről. Az ő parancsára 1850-ig 120 halálos ítéletet hoztak, több mint ezer főt vetettek börtönbe, és közel 50 ezer embert kényszersoroztak.
A megtorlás jelképes időpontja 1849. október 6-a, helyszíne pedig Arad. Itt ezen a napon 13 tábornokot végeztek ki.
Knezić /knézics/ Károly, Nagysándor József, Damjanich János, Aulich /aulih/ Lajos, Lahner /láner/ György, Poeltenberg /pöltenberg/ Ernő, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Török Ignác, gróf Vécsey Károly. Kiss Ernő, Schweidel /svejdel/ József, Dessewffy /dezsőfi/ Arisztid és Lázár Vilmos mellett ugyanezen a napon Pesten kivégezték az első felelős magyar kormány miniszterelnökét, gróf Batthyány Lajost is. (Október 25-én szintén Aradon lőtték főbe Kazinczy Lajos tábornokot.)
A nemzetközi felháborodás miatt a császár menesztette Haynaut, s az elnyomásnak egy másik módszerét választotta. Úgynevezett hivatalnoki rendszer kiépítésével bízta meg a birodalmi belügyminisztert, Alexander Bach-ot. Ő magyaros ruhába bújt osztrák hivatalnokokkal árasztotta el az országot. A Bach-huszároknak csúfolt hivatalnokok a jól kiépített besúgóhálózattal együttműködve akadályozták a magyarság boldogulását. (Cinikus módon ezt a pályát nyitva tartották a karrierre vágyó magyar nemesség előtt is.)
Megszüntették Magyarország önállóságát, és a területéről több részt, mint például Erdélyt, vagy a Temesi Bánságot leválasztották. Megszüntették a vámot Ausztria és Magyarország között, ami nagyban kedvezett az osztrák gyárosoknak és kereskedőknek. A hivatalos nyelv ismét a német lett.
A magyarok nagy része nem volt hajlandó elfogadni ezt a rendszert. A fegyveres felkelésnek nem volt semmi esélye, így az ellenállásnak egy sajátos módját választották azok, akik magukat jó hazafinak vallották: Nem vállaltak hivatalt, és nem vásároltak olyan árut, amelyből elnyomóiknak bármilyen hasznuk lehetett. Erre buzdítottak az írók, költők, festők is. (Ekkor született például Arany János A walesi bárdok, és Vörösmarty Előszó című verse.) Ennek az úgynevezett „passzív ellenállásnak” a szimbolikus alakja a legtekintélyesebb itthon maradt politikus, Deák Ferenc volt. Ő a bécsi udvar felkérését utasította vissza, és nem vállalt részt a közügyekben. (Eladta Zala megyei birtokát és Pestre költözött, ahol az „Angol Királynő” szállodában élt – innen szervezte az ellenállást.)
3. A kiegyezés előzményei
A szabadságharc külföldre távozott vezéralakjai mindent elkövettek, hogy mozgósítsák a világot a magyarok érdekében. Kossuth például óriási népszerűséget szerzett világjáró körútján, és megfogalmazott egy figyelemreméltó elképzelést a közép-európai nemzetek, nemzetiségek együttélésére vonatkozóan. (Ez volt a Dunai Konföderáció terve.) Keserűen kellett azonban megtapasztalnia, hogy az európai hatalmak és az USA is csak hitegették a magyarságot, és csupán addig foglalkoztak ügyével, ameddig saját céljaikhoz fel tudták használni. (A történelem korábban és később is bizonyította, hogy az egyetlen Lengyelország kivételével hazánk soha, egyetlen államra sem számíthatott, ha bajban volt, miközben Magyarország másokat is védett, és még akkor is kitartott szövetségesei mellett, ha kiderült, hogy rossz, bűnös célok érdekében kellett küzdenie.)
Közben az osztrákok komoly külpolitikai bonyodalmakba keveredtek, és 1859-ben Solferinonál vereséget szenvedtek az egymással szövetséges francia és a szárd-piemonti hadseregtől. Így most már nekik is érdekükben állt, hogy valamilyen módon rendezzék a magyarokhoz való viszonyukat. Ebből a szempontból fontos év volt 1860. Jelentős tüntetés zajlott március 15-én, és Ferenc József kiadta az úgynevezett októberi diplomát, amelyben részleges önállóságot biztosított Magyarországnak. (Ebben az évben halt meg Széchenyi István is.)
1861-ben a bécsi udvar kiadta a „februári pátenst”, ami azonban elfogadhatatlan volt a magyarok számára. Ferenc József ebben a helyzetben kénytelen volt összehívni az országgyűlést. Hamar kiderült, hogy két nézet, két gondolkodásmód áll szembe egymással.
A Deák Ferenc által vezetett oldal hajlandónak mutatkozott az egyezkedésre, az 1848-as áprilisi törvények alapján. Ők felírat formájában akarták követeléseiket az uralkodóhoz eljuttatni. Ez volt a Felirati Párt.
A Teleki László álláspontját támogatók azonban elutasítottak mindenféle egyezkedést, és határozat formájában követelték az 1848-as törvények visszaállítását. Ez volt a Határozati Párt.
A végső szavazás előtti napon Teleki László meghalt. (Halálának körülményei csakúgy vitatottak, mint a Széchényi grófé.) Végül a Felirati Párt elképzelése érvényesült, de a franciákkal és olaszokkal folytatott háború lezárulta után Ausztria már kevésbé érezte magát szorongatott helyzetben, ezért bécsi udvar ezt is visszautasította, s az országgyűlést feloszlatták.
Ezután, 1861-1865 között egy átmeneti időszak következett. Az úgynevezett Schmerling provizórium, az osztrákoknak kedvező parlamentáris forma kidolgozása az új belügyminiszter nevéhez fűződik.
A magyarok számára egyre nehezebb volt a „passzív ellenállás” erkölcsileg helyes álláspontját fenntartani, hiszen a megélhetésük körülményei egyre romlottak. 1865 áprilisában Deák Ferenc egy írást tett közzé a Pesti Naplóban. Bár a nevét nem írta a híres Húsvéti cikk alá, mégis mindenki tudta, hogy a bölcs megegyezés szándéka és javaslata csakis tőle származhat. A javaslatot az uralkodó és köre most is visszautasította, ám 1866-ban nagy fordulat állt be. A Habsburgok súlyos vereséget szenvedtek a poroszoktól, és kiderült, hogy nélkülük alakul meg az a német birodalom, amelyik Európa egyik vezető hatalmává vált. Most már fontossá lett nekik a magyarokkal való egyesség keresése.
4. Az Osztrák-Magyar Monarchia
A tárgyalások hamar megkezdődtek. A magyarok és az osztrákok számára egy közös, egyenlő jogokon nyugvó államszervezet kialakítása, egy úgynevezett dualista berendezkedés létrehozása látszott célszerűnek. (A politikai értelemben messzebbre tekintő, száműzetésben élő Kossuth Lajos – a turini remete – néhány nappal a kiegyezést elfogadó országgyűlési szavazás előtt nyílt levelet írt Deáknak. Ebben az úgynevezett Cassandra (Kasszandra) levélben óvta hazánkat attól, hogy sorsát az osztrákokhoz kösse. A nemzet halálát jósolta meg.)
A megszülető Osztrák-Magyar Monarchia fél évszázadon át virágzást, békés fejlődést hozott hazánknak. (De igaz, hogy ennek a „frigynek” köszönhetjük az I. világháborúba való kényszerű belépésünket, és az azt követő trianoni tragédiát is.) A kiegyezés megvalósításával Deák Ferenc kiérdemelte „a haza bölcse” titulust, ám elképzelhető, hogy maga is látta a megállapodás rejtett veszélyeit. A továbbiakban távol tartotta magát a közvetlen politikától, és nem vett részt 1867. június 8-án, a budai Mátyás templomban megtartott szertartáson sem, ahol a magyar szabadság eltiprójának, Ferenc Józsefnek a fejére helyezték a Szent Koronát.
A létrejött Osztrák-Magyar Monarchia élén tehát az osztrák császár és magyar király (kaiser und könig = KuK) állt. Két fővárosa volt: Bécs és Pest-Buda. Mindkét országnak volt saját parlamentje és saját kormánya. A közös ügyek – külügy, hadügy, pénzügy – kérdésében a két parlament által delegált 60-60 főből álló testület döntött. A közös külügyminiszter 1871-től gróf Andrássy Gyula volt.
Magyarországon a hivatalos nyelv újra a magyar lett. (A közös hadseregben azonban a német vezényleti nyelvet alkalmazták.) Mivel Magyarország lakosságának majd fele nem magyar volt, így ezekkel a nemzetiségekkel is rendezni kellett a kapcsolatot. Közülük a legnagyobb lélekszámmal bíró horvátokkal 1868-ban szintén kiegyezés született. Törvényben szabályozták Magyarország és Erdély unióját is.
Deák mellett a korszak nagyhatású politikusa volt báró Eötvös József, aki példaértékű nemzetiségi és oktatási törvényt dolgozott ki. (A széleskörű anyanyelvhasználat, a tankötelezettség bevezetése, a lányokra is vonatkozó elemi, polgári iskolai rendszer, a gimnáziumban való tanulás lehetősége rövid időn belül rendkívüli eredményekhez vezetett.)
A politikai életben a kiegyezés után megindult a „modern” pártok kialakulása. A kiegyezés feltétlen hívei a Deák-pártban, a közös ügyeket korlátozni akarók pedig a Tisza Kálmán vezette Balközép pártban tömörültek. (A kiegyezést teljességgel elvetőket nevezték szélsőbalnak, vagy „szélbal”-nak.)
1875-ben egy politikai átrendeződés ment végbe, ami stabil kormányzást biztosított. A Balközép párt nagyobbik része egyesült a Deák-párttal, létrehozva a Szabadelvű Pártot. Ennek vezetője Tisza Kálmán egészen 1890-ig ült a miniszterelnöki székben.
A Balközép kisebbik része és a szélbal egyesüléséből jött létre az ellenzékbe kényszerülő Függetlenségi Párt. (Deák ekkor már teljesen visszavonult a politikától, és 1876-ban meg is halt.)
5. A kapitalista (tőkés) rendszer kialakulása Magyarországon
Amerika felfedezése után a nyugat-európai országok lakóinak egy része az Atlanti-óceán partvidékéről indulva, pusztítva rabolta ki az ősi kultúrákat. Területeiket elfoglalva, kincseiket felhalmozva, és olcsó munkaerejüket kihasználva – ez volt a gyarmatosítás – alapozta meg a feudalizmust felváltó új társadalmi és gazdasági formát, amelyet kapitalizmusnak, vagy tőkés, polgári rendszernek nevezünk. Ennek központi eleme, a technikai fejlődésen alapuló, mindenáron való haszonszerzés (profittermelés) volt. Hollandia (1609), Anglia (1649), majd Franciaország (1792) után Magyarországon a reformkor idején (1825-től) fogalmazódott meg nemes szándékoktól vezérelve a polgári átalakulás gondolata, ami aztán az Osztrák-Magyar Monarchia keretei között bontakozott ki a maga nyers valóságában.
A Monarchia révén az ország bekapcsolódott Európa nyugati felének vérkeringésébe. (Sokan, ájult elragadtatással fogadták azt a modern technikai, eszmei és kulturális áradatot, aminek meghatározója a pénz volt, s ami ettől kezdve mindent üzleti alapra helyezett.)
A gabonatermesztésben mindig is élenjáró hazánkban megjelent a vetőgép, a cséplőgép, a gőzeke, és egyre több helyen alkalmazták a vetésforgót. Elterjedt a gyümölcs- és szőlőkultúra, a zöldségtermesztés. Használni kezdték a műtrágyát. A folyók szabályozásával és a mocsarak lecsapolásával növelték a termőterületet.
Az ipar a mezőgazdaságra épült elsősorban – gőzmalmok (hengermalmok), cukor- és szeszipar, élelmiszeripar – de látványos fejlődésnek indult a nehézipar is, ami a vasútépítéshez szükséges vasat és acélt állította elő (Diósgyőr, Ózd). Ezzel együtt nőtt a szénbányászat jelentősége.
A magyar szellemi, tudományos élet világviszonylatban is kiemelkedő kreativitásának eredménye volt a transzformátor (Bláthy Ottó, Déri Miksa, Zipernowsky Károly), a villamos forgómotor (Jedlik Ányos, aki a szódavizet is elkészítette), a villamos vontatású vasúti közlekedés kidolgozása (Kandó Kálmán). Az autógyártás területén Bánki Donát és Csonka János szerzett érdemeket, Eötvös Lóránd (Eötvös József fia) pedig a torziós ingát alkotta meg, ami a bányakincsek felkutatásában volt nélkülözhetetlen.
A gazdaságban végbement változások a társadalmat is jelentősen átalakították.
A jobbágyrendszer megszűnése után a parasztok földtulajdonosokká váltak, a föld nélkül felszabadult jobbágyok (zsellérek) pedig mezőgazdasági bérmunkások lettek, és a nagybirtokosok földjén dolgoztak.
A nagybirtokosok megtartották a földjeiket, de akik nem tudtak bekapcsolódni a technikai fejlesztéseken alapuló új gazdálkodási formába, azok előbb-utóbb elszegényedtek. Ők voltak a dzsentrik, akik főleg a köznemesség soraiból kerültek ki, és közhivatali pályákra lépve, vagy érdekházasságok révén próbálták meg korábbi életszínvonaluk látszatát megtartani. (Róluk írt több művet is Mikszáth Kálmán.)
A lendületes ipari fejlődés elsősorban Budapestre, az ország fővárosára, és még néhány nagyobb városra és a bányavidékekre koncentrálódott. A vidéki nincstelenek áramlása is megindult ezekre a helyekre, akik az egymás után létesülő gyárakban, üzemekben, bányákban találtak munkát és szegényes megélhetést. Az ipari munkásság, a proletáriátus száma napról napra nőtt.
6. Századfordulós fények és háborús árnyak
A XIX. század második felében a kapitalizmus még nagyobb sebességre kapcsolt. Gátlástalanul lépett át országhatárokat, s a tőke néhány kézbe koncentrálódott, miközben a banki és ipari érdekeltségek teljesen összefonódtak. Ez a monopoltőke tovább fokozta a gyarmati elnyomást. A kapitalizmusnak ezt a világot uralni akaró (globalista), erőszakos, fokozatát nevezzük imperializmusnak.
A munkásság kizsákmányolása nem ismert határokat. Ez az állapot 1871 tavaszán Franciaország fővárosában, Párizsban odáig vezetett, hogy a munkások – kihasználva III. Napóleon poroszoktól elszenvedett vereségét –, magukhoz ragadták a hatalmat. Ezt, az úgynevezett kommünt 72 nap után kegyetlenül vérbe fojtották.
Magyarországon a munkásság megszervezésében 1876-tól részt vett a Párizsból hazatérő Frankel Leó is. 1880-ban megalakult az első szocialista szellemiségű párt, a Magyarországi Általános Munkáspárt, majd 1890-ben a Magyarországi Szociáldemokrata Párt. Fellendült a sztrájkmozgalom, és szakszervezetek is alakultak. Az elégedetlenség egyre nőtt, és harminc év alatt (1880-1910 között) mintegy egymillió ember döntött úgy, hogy kivándorol az Újvilágba, Amerikába.
A kiegyezés után Pest, Buda és Óbuda hivatalosan is egyesült (1873. november 17.), és a félmilliós világváros neve Budapest lett. Ezután hatalmas építkezések kezdődtek, óriási fejlődésnek indult hazánk fővárosa. A Lánchíd után átadták a Margit hidat is, megépült a Keleti és a Nyugati pályaudvar, átadták a fogaskerekű vasutat és a máig üzemelő földalattit. Villamosok váltották a lóvasutat, színházak, múzeumok sora épült. Steindl Imre tervei alapján 1904-re készült el a világ talán legszebb parlamentje, a neogótikus stílusban épült Országház. Lechner Ödön a magyar szecesszió kiváló építésze is jelentős nyomot hagyott maga után (Iparművészeti Múzeum, Posta-takarékpénztár, Földtani Intézet). De megépült a Halászbástya, a Bazilika, a Tőzsdepalota, a Műcsarnok is. A honfoglalás ezredik évfordulója (1896), a millennium lehetőséget adott arra, hogy a magyarok világszínvonalú alkotások sorát hozzák létre, (Andrássy út, Városliget, Hősök tere, stb.) amivel kivívták az egész világ csodálatát, elismerését.
A millennium fényei mellett azonban már feltűntek a világháborúra készülődés árnyai is. A nagyhatalmak gyarmatéhsége fegyverkezési versenyt idézett elő, amiből a Monarchia sem maradhatott ki. A hadsereg létszámának emelése, az úgynevezett „véderővita” hatalmas ellentéteket szült, amelybe Tisza Kálmán kormánya bele is bukott. (Fokozta a feszültséget a néma tüntetéssé vált temetés, amelyen százezer ember kísérte utolsó útjára a holtában hazatérő Kossuth Lajost.)
Néhány egymást váltó rövidebb életű kormány (Pl.: Wekerle Sándor, vagy Széll Kálmán vezetésével) után Tisza Kálmán fia, gróf Tisza István lett a miniszterelnök. Ő, az erőskezű politikus is csak második „nekifutásra”, 1913-ra szilárdította meg hatalmát, apja Szabadelvű Pártjából létrehozva a Nemzeti Munkapártot. Korábban házelnökként kemény eszközökkel szorította vissza az obstrukciót. (Az ellenzék időhúzásának az eszköze volt ez, az adott ügyek vég nélküli tárgyalásával.)
Közben elfogadták a birodalmi hadsereg fejlesztésérő szóló véderőtörvényt, és hazánk a nagyhatalmak csapdájába kerülve a háborús készülődés tengelyében találta magát.