1. A háború utáni világ – rövid történet
2.A kétpólusú világ kialakulása
3.A gyarmati rendszer felbomlása – A „harmadik világ” kialakulása
4.A szocialista és a kapitalista világgazdaság
5.Egységesülő Nyugat-Európa, felbomló szovjet birodalom
1. A háború utáni világ – rövid történet
A második világháború végén, 1945-ben megalakult ENSZ (Egyesült Nemzetek Szervezete) a világ 51 országának részvételével igyekezett, illetve igyekszik ma is a békét fenntartani, és a szabadságjogokat biztosítani.
A háború két igazi győztese az USA és a kommunista Szovjetunió volt. Egészen 1990-ig ennek a két világbirodalomnak a küzdelme határozta meg a világtörténelmet.
A háború lezárásához tartozott az 1947-es párizsi béke, ami ismét diktátumokra épült. Alapvetően az első világháborút lezáró döntéseknek megfelelően állították vissza a határokat. Elkezdődött a „hidegháborúnak” nevezett időszak. Az USA és a Szovjetunió befolyása alatt álló két tábor között a feszültség egyre nagyobb lett. Ezért 1949-ben a nyugati országok jelentős részének részvételével megalakult a NATO, vagyis az észak-atlanti katonai szövetség, majd pedig 1955-ben a Varsói Szerződés, a kommunista országok katonai szövetsége.
A második világháború végén elindult a gyarmatbirodalmak felbomlása. Látszólag biztosították ezen országok függetlenségét, de továbbra is politikai és gazdasági függésben tartották őket.
India 1947-ben nyerte el a függetlenségét, 1948-ban bejelentették Izrael megalakulását.
Afrika északi részét összetartja ma is a közös mohamedán (muzulmán, iszlám) hit, és a földközi-tengeri évezredes kultúra. A Fekete-Afrikának nevezett középső és déli részeken a látszatfüggetlenség megadása után a pusztulás, a szegénység mérhetetlenül nagy lett.
A szovjetek és befolyásuk alatt álló kelet- és közép-európai országok 1949-ben létrehozták a KGST-t, és bevezették a 3, majd 5 éves terveket. Ennek alapja a közös (állami és szövetkezeti) tulajdon volt. Erőszakkal fosztották meg az embereket a magántulajdontól, milliók mentek tönkre testileg, lelkileg, és váltak üldözötté. A hazugságok sorozatán alapuló rendszert a nyugati országok tartották életben azzal, hogy folyamatosan nagy összegű kölcsönöket biztosítottak a túléléshez. A szovjet mintára szerveződő államokban eközben folyt a sikerpropaganda. Mindent a politika hatott át. A nyilvánvaló kudarcokról is győzelmi ódákat zengtek.
Közben a nyugati kapitalista országok az 1960-as évekre már megteremtették az úgynevezett jóléti államot. Emelkedtek a bérek, folyamatosan nőtt az életszínvonal. A tudomány és technika területén forradalmi változások mentek végbe.
A nyugat-európai országok egyesülése (integráció) felé tett első lépés a Nyugat-európai Unió létrehozása volt. Öt állam, Belgium, Franciaország, Nagy-Britannia, Hollandia és Luxemburg 1948 márciusában, Brüsszelben együttműködési megállapodást írt alá.
A Szovjetunió a nyugat által gerjesztett háborús versenyt nem bírta tovább. A kommunista párt élére Mihail Gorbacsov került. Nagy történelmi tette volt, hogy befejezte az afgán-háborút és 45 év után visszaadta az önrendelkezési jogot a kelet-európai országoknak. 1991. december 25-én az egykori szovjet tagállamok is visszakapták önállóságukat.
2. A kétpólusú világ kialakulása
A II. világháború befejezése után új korszak kezdődött immáron egész Földünk (glóbusz) életében. A latin elnevezés után globalizálódásról beszélünk, hiszen az 1945-ben megalakult ENSZ (Egyesült Nemzetek Szervezete) a világ valamennyi országának részvételével igyekezett, illetve igyekszik ma is a békét fenntartani, és a szabadságjogokat biztosítani. (A Biztonsági Tanács összeül, ha a békét veszély fenyegeti.)
A háború két igazi győztese az USA és a kommunista Szovjetunió volt. Már a japán városokra ledobott atombombák is erőfitogtatásként értékelhetők, de a szovjetek is gátlástalanul érvényesítették érdekeiket Kelet-Közép-Európában.
Egészen 1990-ig ennek a két világbirodalomnak a küzdelme határozta meg a világtörténelmet.
A háború lezárásához tartozott az 1945-46-ban megrendezett nürnbergi per, ahol az életben maradt és elfogott náci vezetők fölött ítélkeztek, valamint az 1947-es párizsi béke, ami ismét diktátumokra épült. Alapvetően az első világháborút lezáró versailles-i döntéseknek megfelelően állították vissza a határokat, de azért voltak eltérések is. Ilyen volt a szovjet területgyarapítás szentesítése, és Németország feldarabolása. Már korábban létrehozták az úgynevezett Szövetségesi Ellenőrző Bizottságot (SZEB), amelynek angol, amerikai, francia, szovjet tagjai a megszállt területeket felügyelték. Németország esetében a három nyugati fél területén 1949-ben létrejött az NSZK (Német Szövetségi Köztársaság), míg a szovjet övezetben az NDK (Német Demokratikus Köztársaság), ami ezután a kommunista blokk része lett. A vesztes országokat most is jóvátétel fizetésére kötelezték.
A két Németország között húzódott az a határ, ami a nyugati demokratikus és a kommunista, diktatórikus világot választotta el. (Jó, ha tudjuk, hogy a nyugati demokrácia is csak látszat, hiszen ott a pénzvilág urainak, az úgynevezett háttérhatalom képviselőinek diktatúrája érvényesül.) A két országot elválasztó vasfüggöny jelképes szakasza a „berlini fal” volt.
Churchill fultoni beszédével, aki a világ kettéosztottságát konstatálta, elkezdődött a „hidegháborúnak” nevezett időszak. A Truman-elv szerint pedig Amerikának, mint vezető demokratikus hatalomnak kötelessége fellépni minden diktatórikus rendszer ellen. Az USA tehát ezután jogot formált arra, hogy ezzel az ürüggyel beavatkozzon más népek belügyeibe. Valójában a saját és a háttérhatalom gazdasági érdekeit szolgáló újfajta gyarmatosításra hatalmazta fel önmagát.
Fontos és érdekes lépése volt Amerikának az úgynevezett Marshall-segélyprogram meghirdetése. A háborúban kivérzett országok talpra állítása mellett biztosította az adósságok folyamatos fizetését, és az USA gazdasági cégeinek beépülését a nyugat-európai országok gazdaságába. (A Szovjetunió és a kommunista blokk országai nem vették igénybe a segélyt.)
Az USA és a Szovjetunió befolyása alatt álló két tábor között a feszültség egyre nagyobb lett. Úgy tűnt, hogy a kapitalista és a szocialista ellentétek rövidesen egy újabb világháború kitöréséhez vezethetnek. Ezért 1949-ben a nyugati országok jelentős részének részvételével megalakult a NATO, vagyis az észak-atlanti katonai szövetség, majd pedig 1955-ben a Varsói Szerződés, a kommunista országok katonai szövetsége.
Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után némi enyhülés mutatkozott, de a fegyverkezési verseny tovább folyt a „szuperhatalmak” között.
3. A gyarmati rendszer felbomlása – A „harmadik világ” kialakulása
Sztálin halála után Nyikita Hruscsov neve fémjelezte a szovjet politikát, ami akkor evezett különösen veszélyes vizekre, amikor Fidel Castro (fidel kasztró) vezetésével kommunista hatalomátvételre került sor Kubában, az USA szomszédságában. A szovjetek rakétabázist telepítettek a szigetországba, így rendkívül veszélyes, harmadik világháborúval fenyegető helyzet állt elő 1962-ben. A hidegháború forró időszaka végül a szovjetek kivonulásával szűnt meg.
A második világháború végén egy másik jelentős folyamat is elindult, mégpedig a nyugati hatalmak által évszázadok alatt gátlástalan rablással és gyilkolással kiépített gyarmatbirodalmak felbomlása.
A háborúban meggyengülő nagyhatalmak tehetetlenségét kihasználva megindult a délkelet-ázsiai országok (India, Indokina, Korea) önállósodása. A helyzetet bonyolította, hogy a térségben megjelent a Szovjetunió is, amely a befolyását kívánta érvényesíteni. A nyugati gyarmatosítók azonban semmiképpen sem akarták kiengedni a kezükből a hatalmas gazdasági hasznot biztosító területet, ezért módszert váltottak. Látszólag biztosították ezen országok függetlenségét, de továbbra is politikai és gazdasági függésben tartották őket. Ezt hívják újragyarmatosításnak, vagy neokolonializmusnak.
India, a Brit Birodalom leghatalmasabb gyarmata 1947-ben nyerte el a függetlenségét. Még ebben az évben azonban kettészakadt az ország, és önálló államként alakult meg a főleg muzulmánok lakta Pakisztán. (1971-ben Pakisztánból is kivált egy másik államalakulat, Banglades.)
A közel-keleti térségben az arab és zsidó közösségek közötti ellentét évszázadokra nyúlt vissza. A holokausztot túlélt zsidók tömegesen vándoroltak a térségbe, és felerősödött az önálló zsidó állam megteremtésének igénye. Az ENSZ – nagyhatalmak beleegyezését követően –, a terület kettéosztásával 1948-ban bejelentette Izrael megalakulását. A környező arab országok ezt nem fogadták el, és megtámadták a zsidó államot, amely megvédte magát, sőt újabb területeket szerzett. Az első arab-izraeli háborút azóta több is követte. A zsidó államot az USA, az arabokat pedig a szovjetek támogatták. A harcokban többnyire Izrael kerekedett felül, míg az arabok kiszámíthatatlan terrorakciókkal válaszoltak. A térség stratégiai jelentőségét növeli az arab olajkészlet, amire minden hatalom szeretné rátenni a kezét.
Afrika területének történetét két részben érdemes vizsgálni.
Az északi részt összetartja ma is a közös mohamedán (muzulmán, iszlám) hit, és az évezredes földközi-tengeri kultúra. Egyiptom, Líbia, Marokkó, Algéria az 1950-60-as években lett önálló. Politikai, gazdasági befolyásuk a hatalmas olajkészletük okán ma is rendkívül jelentős. Diktatórikus politikai rendszerük miatt – kizárólag gazdasági érdekből – az USA és az egykori nyugati gyarmattartók 2011-ben az arab tavasznak nevezett felkelések szításával polgárháborúk sorát robbantották ki. Az instabillá tett politikai rendszerek ezután képtelenné váltak arra, hogy megfelelő életszínvonalat biztosítsanak az egyre növekvő lakosságnak, amely így százezer számra indult meg Európa irányába. Ez a migrációs folyamat az emberiség egyik legnagyobb kihívása a XXI. században.
A Fekete-Afrikának nevezett középső és déli részeken főleg az angolok és franciák voltak a gyarmatosítók, de a spanyolok, a portugálok, az olaszok, a németek és a hollandok is nagy területeket uraltak. A látszatfüggetlenség megadása után itt is a neokolonialista politika uralkodott, miközben a pusztulás, a szegénység mérhetetlenül nagy lett.
4. A szocialista és a kapitalista világgazdaság
A szovjetek és befolyásuk alatt álló kelet- és közép-európai országok – a korlátlan és agresszív, de kétségtelenül rugalmas – kapitalista, piaci viszonyok helyett tervgazdálkodást folytattak. 1949-ben létrehozták a KGST-t (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa). Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, Románia, Szovjetunió – mint alapítók – és az NDK (Német Demokratikus Köztársaság), Mongólia, Kuba valamint Vietnám is bevezették a 3, majd 5 éves terveket.
A tervgazdálkodás alapja az állami és a szövetkezeti – vagyis a közös tulajdon – volt. Erőszakkal fosztották meg az embereket a magántulajdontól, és kényszerítették őket szovhozokba (állami gazdaságok) és kolhozokba (termelőszövetkezetek). Milliók mentek tönkre testileg, lelkileg, és váltak üldözötté. (A természeti és társadalmi javak közös birtoklása ősi, természetes állapota volt az embernek. A civilizáció azonban kiváltotta a birtoklási vágyat, s az egyén, az individuum már visszafordíthatatlanul ragaszkodik a saját tulajdonhoz. Ha léteztek a kommunizmusnak jóindulatú, vagy legalábbis naiv követői, ezt a tényt nem vették figyelembe. Sokakat éppen a tehetségtelenségből és szorgalomhiányból fakadó nincstelenségük és az irigység tett a rendszer lelkes hívévé.)
Az államosított gyárak, üzemek gyenge minőségű árukat termeltek. A KGST országai azonban kénytelenek voltak ezeket befogadni. A tervgazdálkodás kizárólag a mennyiségi növekedést szorgalmazta, így folyamatosan veszteséget termeltek. Az életszínvonal rendkívül alacsony volt. A hazugságok sorozatán alapuló rendszert valójában a nyugati országok tartották életben azzal, hogy folyamatosan nagy összegű kölcsönöket biztosítottak a túléléshez. Tudatosan adósították el a szocialista országokat, amelyek be is sétáltak a csapdába.
A szovjet mintára szerveződő országokban eközben folyt a sikerpropaganda. Mindent a politika hatott át. A nyilvánvaló kudarcokról is győzelmi ódákat zengtek. A kommunista ünnepeken kivezényelt tömegek lelkesedése erőltetett és hamis volt. A visszatekintve komikusnak látszó rendszer sajnos emberek százmillióinak jelentett tragédiát, így az emberiség történetében az egyik legnagyobb drámaként tarthatjuk számon a kommunizmust. (Illúziónk azonban ne legyen, ez az „embertípus” nem tűnt el. A jakobinusoktól napjainkig – ultra-liberális köntösben – próbálja a közgondolkodás középpontjába kormányozni magát.)
A nyugati, kapitalista típusú országokat eközben nemhogy letaglózta, inkább megerősítette a nagy gazdasági világválság (1929-1933), és a második világháború (1939-1945). Az állam koordinálta, szervezte a termelést, és segítette a különböző méretű vállalkozásokat. Az alapvetően fontos energiakérdésben az olajfüggőséget sikeresen enyhítették az atom-, nap-, és szélenergia rendszerek kiépítésével. Az 1960-as évekre már megteremtették az úgynevezett jóléti államot. Ehhez a piacot kellett folyamatosan bővíteni, és egyre nagyobb rétegeket bevonni a fogyasztásba. Emelkedtek a bérek, könnyen váltak elérhetővé a hitelek, folyamatosan nőtt az életszínvonal.
A tudomány és technika területén forradalmi változások mentek végbe. A televízió, a videomagnó, majd a számítógép és a mobiltelefon alapvetően változtatták meg az emberek életét. A mikroelektronika átalakította a hivatali ügyintézést, a hírközlést és az oktatást.
A világháló (internet) megjelenése, és a napjainkban végbemenő információrobbanás társadalmi, gazdasági, de egészségügyi és mentális (lelki) következményei is beláthatatlanok.
5. Egységesülő Nyugat-Európa, felbomló szovjet birodalom
A nyugat-európai országok egyesülése (integráció) felé tett első lépés a Nyugat-európai Unió létrehozása volt. Öt állam, Belgium, Franciaország, Nagy-Britannia, Hollandia és Luxemburg 1948 márciusában, Brüsszelben (Belgium fővárosa) gazdasági, szociális és kulturális együttműködést írt alá. A következő évben, 1949-ben Strasbourgban létrejött az Európa Tanács.
Eközben Európa keleti, kommunista uralom alatt lévő felében is változások mentek végbe. A szovjet diktátor (Sztálin) halála után az új pártvezér, Hruscsov igyekezett leszámolni az addigi elvekkel, bűnökkel. (Rengeteg figyelmeztető esemény jelezte, hogy az elnyomott országokban nagy az elégedetlenség. Ezek közül is kiemelkedik az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc, amelyet az egész világ feszülten figyelt, s amelyet aztán a szovjet tankok kíméletlenül vérbefojtottak.)
Hruscsov 1959-ben Amerikába látogatott, ahol Eisenhower elnökkel meghirdették a Kelet és Nyugat békés egymás mellett élését.
A következő évek azonban újra feszültségeket hoztak. Az amerikaiak sikertelen inváziót kíséreltek meg a Disznó-öbölben a kubai kommunisták hatalmának megdöntése céljából, és 1961-ben egyetlen éjszaka alatt megépült a Berlini Fal – ami immár a fizikai valóságban is elválasztotta a két tábort. Az új amerikai elnök – a később meggyilkolt J.F. Kennedy – is eredménytelenül tárgyalt Hruscsovval, akit rövidesen Leonyid Brezsnyev váltott a Szovjetunió élén.
Mindkét birodalmi központban biztosra vették, hogy a fegyverkezési verseny előbb-utóbb világháborúhoz vezet majd. A korábban békésnek látszó űrkutatási vetélkedés – Jurij Gagarin első Földkörüli útja, vagy az amerikaiak Holdra szállása – után már úgynevezett „csillagháborús” tervek kényszerítették a hatalmakat iszonyatos és mérhetetlenül költséges versengésre. Az 1972-ben létrejött SALT-1 szerződés ugyan a fegyverzetcsökkentésről szólt, de óriási veszélyt jelent a világra az a tény, hogy szinte valamennyi jelentős ország rendelkezik atombombával.
A Szovjetunió megrendüléséhez nagyban hozzájárult az 1979-es afganisztáni sikertelen megszállás, amely után nőtt a világpolitikai nyomás, és jelentősen felerősödött a belpolitikai kritika is. A nyugat által gerjesztett háborús versenyt sem bírta tovább a szovjet birodalom, és napirendre került a hitelek visszafizetése is. Az eladósítás politikája sikeresnek bizonyult, s ez elsöpörte a régi típusú kommunista vezetőket. 1985-ben a párt élére egy jól felkészült, széles látókörű reálpolitikus, Mihail Gorbacsov került. Nagy történelmi tette volt, hogy befejezte az afgán háborút, és 45 év után visszaadta az önrendelkezési jogot a kelet-európai országoknak.
Gorbacsov a Szovjetunióban is kezdeményezte a nagyobb nyilvánosságot (glasznoszty), és a gazdaság átalakítását (peresztrojka).
Nyilvánvalóvá vált, hogy a szocialista tábor óriási lemaradásban van az élet minden területén, lakói pedig jószerivel szegénysorban élnek a nyugati jóléti társadalmakhoz képest. Az összeomlás elkerülhetetlen volt, ami Gorbacsov lemondása után, 1991 december 25-én be is következett. Az egykori szovjet tagállamok, Észtország, Lettország, Litvánia – a balti államok –, Oroszország, Ukrajna, Belorusszia (Fehéroroszország), Moldávia, Kazahsztán, Üzbegisztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán, Azerbajdzsán, Örményország és Grúzia visszakapták önállóságukat.