1. Forradalom és rendszerváltozás – rövid történet
2. Az 1956-os forradalom és szabadságharc
3. A Kádár-korszak – 1956-1988
4. A felemás rendszerváltozás
5. Kisebbségben élő magyarok
6. A magyarság jövője
1. Forradalom és rendszerváltozás – rövid történet
Sztálin halála után Magyarországon az értelmiségieket tömörítő Petőfi Kör kezdett rendszerellenes szervezkedésbe. Az ellenálló magyar egyetemisták és főiskolások október 23-ára tüntetést szerveztek. A Bem-szobornál hirdették meg 16 pontba foglalt programjukat, amelyben az ország függetlenségét, a szovjetek katonák kivonását és demokráciát követeltek. Este a Kossuth téren több mint 200 ezer ember hallgatta Nagy Imre beszédét.
A békésen kezdődő tüntetés estére fegyveres felkeléssé, forradalommá változott.
Még október 23-án éjszaka szovjet tankok nyomultak be Budapest utcáira, de a felkelők ellenálltak. A forradalom immár szabadságharccá alakult.
Nagy Imre lett a miniszterelnök, akinek sikerült ezekben a napokban kommunistából magyar hazafivá válnia. Feloszlatták az MDP-t is, helyette Kádár János vezetésével megalakult az MSZMP (Magyar Szocialista Munkáspárt).
Úgy tűnt november 1-jén, hogy a szabadságharc győzelme békét és nyugalmat hoz az országnak. November 4-én azonban a szovjet Vörös Hadsereg megtámadta hazánkat, és kíméletlenül eltiporta a magyar szabadságot.
A szabadság sírásói között ott voltak az árulók is. Kádár János november 1-jén még dicsőséges felkelésnek nevezte a forradalmi eseményeket, majd Moszkvába utazott, és szovjet tankok kíséretében érkezett vissza Budapestre. A megtorlás időszaka 1957 márciusától kezdődött. 22 ezer embert ítéltek el, 13 ezret pedig az újonnan felállított internálótáborokba hurcoltak. Közel 500 forradalmárt végeztek ki. Nagy Imrét is letartóztatták, és halálra ítélték.
Kádár János szétverte a nemzet hagyományait legtisztábban őrző paraszti társadalmat! Az erőszakos iparosítással a falvak életképessége is rohamosan csökkent. Az 1960-as évek elejére Kádár megszilárdította rendszerét. Ügyes politikával elérte, hogy egyre biztonságosabb viszonyok jöjjenek létre. Megfelelt ugyan a szovjet elvárásoknak, de a magyaroknak sokkal több minden volt megengedve, mint a szocialista tábor többi lakójának.
1968-ban a nyugati típusú piacgazdálkodás bizonyos elemei is megjelenhettek a gazdaságban. A nyugattal való kereskedelem előnyei mellett azonban – az árnyoldalakat is megtapasztalva – már csak folyamatos kölcsönökkel lehetett fenntartani a rendszert.
A szovjet világbirodalom megroppanása, és a már kezelhetetlen eladósodottság Kádár János rendszerét is kikezdte. Amikor 1988-ban leváltották, már létrejöttek az első ellenzéki mozgalmak, pártok. 1989. október 23-án, kikiáltották a köztársaságot.
Az első szabad választásokra 1990 tavaszán került sor. A legtöbb szavazatot az MDF kapta. A párt elnöke, Antall József alakíthatott kormányt. Az MDF bukása után az MSZP az SZDSZ-szel együtt kiszolgáltatta az országot a nemzetközi tőkének. Ilyen körülmények között a rendszerváltás felemásra sikeredett.
A Kádár-korszakban szinte tudomást sem vettek Trianon következményeiről, arról a tényről, hogy milliók kerültek az országhatáron túlra. Százezerszám éltek magyarok a Felvidéken, Kárpátalján, a Partiumban és Erdélyben, valamint a Délvidéken.
Hazánk 2004-ben lett az Európai Unió tagja, ami reményt adott arra, hogy a belső határok felszabadítását követően, a nemzetrészek újra kapcsolatba kerüljenek.
2. Az 1956-os forradalom és szabadságharc
Hiába zárták ki az MDP-ből Nagy Imrét, Rákosiék már nem tudták megszilárdítani a hatalmukat. A Sztálin halála után meginduló változások Közép-Európa népeinek ébredését hozták magukkal. 1956 nyarán a lengyelországi Poznanban hatalmas munkástüntetésre került sor, amelyet a kommunista karhatalom kegyetlenül vérbefojtott.
Magyarországon az értelmiségieket, elsősorban költőket, írókat tömörítő Petőfi Kör kezdett rendszerellenes szervezkedésbe. A meghasonlott kommunista vezetők kénytelenek voltak bevallani, hogy még saját elvtársukat, Rajk László belügyminisztert is hamis vádak alapján végeztették ki. Rajk október 6-i újratemetése többszázezres megmozdulássá változott, a diákság pedig a Batthyány-örökmécsesnél tüntetett. Az ellenálló magyar egyetemisták és főiskolások rövidesen megalapították a MEFESZ-t, és október 23-ára tüntetést hirdettek.
Az MDP vezetősége előbb betiltotta, majd később mégis engedélyezte a tüntetést, egyúttal teljes mozgósítást rendelt el az ÁVH részére. A diákok a lengyel-magyar barátságot is szimbolizáló Bem szobornál hirdették meg 16 pontba foglalt programjukat, amelyben az ország függetlenségét, a szovjetek katonák kivonását és demokráciát követeltek.
Hatalmas tömeg gyűlt össze a Dózsa György úton is, ahol a kommunista rendszer gyűlölt jelképét, a nyolc méter magas Sztálin szobrot döntötték le. A forradalom jelképe ekkor már a sztálinista címertől megszabadított lyukas, nemzetiszínű zászló volt.
Este a Kossuth téren több mint 200 ezer ember hallgatta Nagy Imre beszédét, miközben Gerő Ernőék a szovjetek segítségét kérték a tüntetőkkel szemben.
A tömeg másik része a Magyar Rádió székháza elé vonult, ahol a 16 pont beolvasását követelték. Az egyre feszültebbé váló helyzetben az ÁVH-sok belelőttek a tömegbe. Ezután megindult a Rádió ostroma, s a békésen kezdődő tüntetés estére fegyveres felkeléssé, forradalommá változott.
Még október 23-án éjszaka szovjet tankok nyomultak be Budapest utcáira, de a felkelők ellenálltak. Benzines palackokat, úgynevezett Molotov-koktélokat dobtak a harckocsikra, és a fegyverhez jutó emberek felvették a küzdelmet a megszállókkal. A forradalom immár szabadságharccá alakult.
A budapesti események híre futótűzként terjedt az országban. A kisebb, nagyobb települések bátor, hazafias érzelmű lakói szembefordultak a gyűlölt kommunista rendszer helyi kiszolgálóival.
Október 25-én a Kossuth téren, a Parlament előtt gyülekező tömegbe az ÁVH-sok belelőttek. Legalább 200 ember vesztette itt az életét, de az ország több városában is vezényeltek sok-sok halálos áldozatot követelő sortüzet. A felkelők elszántan folytatták a fegyveres ellenállást.
Nagy Imre lett a miniszterelnök, akinek sikerült ezekben a napokban kommunistából magyar hazafivá válnia. Megszüntette az ÁVH-t, visszaállította többpártrendszert, és hazánkat kiléptette a szocialista tömb katonai szervezetéből, a Varsói Szerződésből. Feloszlatták az MDP-t is, helyette Kádár János vezetésével megalakult az MSZMP (Magyar Szocialista Munkáspárt)
Úgy tűnt november 1-jén, hogy a világ szimpátiájától övezett szabadságharc győzelme békét és nyugalmat hoz az országnak. November 4-én azonban a szovjet Vörös Hadsereg megtámadta hazánkat, és kíméletlenül eltiporta a magyar szabadságot.
3. A Kádár-korszak – 1956-1988
A magyar szabadság vérbefojtását a nagy demokráciák, a felkelőket szavakban lelkesítő angolok, amerikaiak, franciák… ölbe tett kézzel figyelték. Tagadhatatlan, hogy a megtorlás elől menekülő mintegy 200 ezer magyar embert befogadták, nekik otthont adtak. (Akik aztán tehetségükkel, szorgalmukkal ezt bőven meghálálták, és hozzájárultak a jóléti államok fejlődéséhez.)
Hamar kiderült, hogy a szabadság sírásói között ott voltak az árulók is. Kádár János november 1-jén még „népünk dicsőséges felkelésének” nevezte a forradalmi eseményeket. Még aznap Moszkvába utazott, s november 7-én szovjet tankok kíséretében érkezett vissza Budapestre, mint a szovjetekhez hű Forradalmi Munkás-Paraszt kormány vezetője. Első dolga volt az egykori ÁVH-sok bevonásával megalakítani a formálódó rendszer karhatalmi erejét, a munkásőrséget. Ettől kezdve csak ellenforradalomként lehetett említeni az ’56-os eseményeket. A megtorlás időszaka 1956 márciusától kezdődött. 22 ezer embert ítéltek el, 13 ezret pedig az újonnan felállított internálótáborokba hurcoltak. Közel 500 forradalmárt végeztek ki. Nagy Imrét – aki nem mondott le miniszterelnöki posztjáról – elfogták és halálra ítélték. (Őt is, mint valamennyi kivégzett hőst összedrótozva, arccal lefelé, jeltelen sírba temették a Rákoskeresztúri temető 301-es parcellájában.)
Kádár János a magyarság ellen elkövetett egyik legnagyobb bűne az volt, hogy teljesen szétverte a nemzet hagyományait legtisztábban őrző paraszti társadalmat! Történelmünk hordozói, a magyar kultúrát, mint tiszta forrást tápláló földműveseket zsarolással, javaiknak megvonásával és válogatott aljas módszerekkel termelőszövetkezetekbe kényszerítették. A kollektivizálásnak ezt a fokát még Rákosiék sem tudták elérni. Az erőszakos iparosítással a falvak életképessége is rohamosan csökkent, s lakói tömegesen váltak proletárokká a közeli városokban. Kádár lerakta a szocializmus alapjait, s egyben megölte a magyar néplelket, amelynek tragikus következményei a XXI. században a gyökértelen liberalizmus térhódításával csúcsosodtak ki.
Az 1960-as évek elejére Kádár megszilárdította rendszerét. Ügyesen adagolta politikáját az embereknek. Megfordította a rákosista jelmondatot – „Aki nincs velünk, az ellenünk van.” – a sokkal megengedőbb. vonzóbb jelszóra: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.”
Amnesztiarendeletével, egyes szociálpolitikai lépésekkel, a „háztáji” gazdálkodás engedélyezésével elérte, hogy egyre biztonságosabb viszonyok jöjjenek létre. Bár Kádár a külpolitika terén szolgaian megfelelt a szovjet elvárásoknak, a magyarok számára sokkal több „kis szabadság” volt megengedve, mint a szocialista tábor többi lakójának. A többség érezte az elvtelen alkalmazkodás előnyeit, s legfeljebb szűk, bizalmas körben fogalmazott meg kritikát. (Az ország erkölcsi állapotát tovább rontotta az a tény, hogy Kádár a szovjetek kérésére habozás nélkül katonákat küldött Csehszlovákiába, az 1968-as forradalom, az úgynevezett prágai tavasz leverésére.)
1968-ban új gazdasági mechanizmust vezettek be. Ennek lényege, hogy a tervutasításos rendszer enyhítése mellett a nyugati típusú piacgazdálkodás bizonyos elemei is megjelenhettek a gazdaságban. A növekvő életszínvonallal járó folyamatnak az 1973-as olajárrobbanás vetett véget. A nyugattal való kereskedelem előnyei mellett – az árnyoldalakat is megtapasztalva – már csak folyamatos kölcsönökkel lehetett fenntartani a rendszert. A kapitalista nemzetek tudatosan csalták tőrbe hazánkat is. Adósságspirálba került az ország, ami végül gazdasági és politikai összeomláshoz vezetett.
4. A felemás rendszerváltozás
A szovjet világbirodalom megroppanása, a gorbacsovi politika sikere, és a már kezelhetetlen eladósodottság Kádár János rendszerét is kikezdte. A nyolcvanas évek közepétől kezdve bizonyos értelmiségi körök szervezkedni kezdtek (a monori, majd a lakiteleki találkozó), de a bomlási folyamat akkor gyorsult fel, amikor az MSZMP-n belül is megjelent a változtatás iránti igény. Reformkommunistáknak nevezték azokat a politikusokat, akik ekkor még komoly kockázatot vállaltak nézeteik hangoztatásával. (Ilyen volt a korszak kiemelkedő képességű alakja Pozsgay Imre, vagy Szűrös Mátyás és a későbbi miniszterelnök, Németh Miklós.)
Amikor Kádár Jánost 1988-ban leváltották, már létrejött az első ellenzéki mozgalom, az MDF (Magyar Demokrata Fórum), majd megalakult a FIDESZ (Fiatal Demokraták Szövetsége), az SZDSZ (Szabad Demokraták Szövetsége). Az első történelmi párt, az FKGP (Független Kisgazdapárt) mellett színre lépett a KDNP (Kereszténydemokrata Néppárt) is. Kicsit később, 1989 októberében a reformerek elérték, hogy az MSZMP jogutódjaként létrejöjjön az MSZP (Magyar Szocialista Párt). Ők lettek a rendszerváltoztatás időszakának főszereplői.
Gátszakadásként hatott Pozsgay Imre 1989 januári beszéde, amelyben 1956-ot népfelkelésnek nevezte. Június 16-án óriási tömeg részvétele mellett a Hősök terén sor került Nagy Imre és négy mártírtársának újratemetésére, ahol Orbán Viktor a FIDESZ szónoka követelte a szovjet csapatok távozását az országból. (Erre 1990-91-ben sor is került.)
1989 őszén a még hatalmon lévő MSZMP és az új politikai szereplők részvételével tartották meg a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásait. A tét a békés átmenet volt, de tárgyaltak az MSZMP vagyonának sorsáról – amit, mint jogutódpárt, az MSZP meg is tartott magának –, valamint a gazdasági válság kezeléséről.
A pártállam összeomlása és az első szabad országgyűlés megválasztása közötti időszakban Németh Miklós kormánya irányította az országot. Ekkor zajlott az állami tulajdon fokozatos leépítése, az állami vállalatok, cégek eladása, vagyis a privatizáció. Törvény született a pártok, egyesületek működéséről, a választásokról, a szabad gyülekezésről, a vallásszabadságról, és a bankrendszer kiépítése is folytatódott.
1989. október 23-án, az ’56-os forradalom és szabadságharc évfordulóján, Szűrös Mátyás, az országgyűlés elnöke (később ideiglenes köztársasági elnök) a Parlament erkélyéről kikiáltotta a harmadik Magyar Köztársaságot.
Az első szabad választásokra 1990 tavaszán került sor. A legtöbb szavazatot az MDF kapta, így a kisgazdákkal és a kereszténydemokratákkal koalícióban (szövetségben) a párt elnöke, Antall József alakíthatott kormányt. Az országgyűlés elnökévé Szabad Györgyöt, köztársasági elnökké pedig Göncz Árpádot választották.
Antall József kamikaze-kormánynak nevezte kabinetjét, hiszen a pártállam romjai megoldhatatlan feladat elé állították az egyébként is tapasztalatlan politikusokat. Miközben a jogállami intézményrendszer kiépült, a régi rendszer haszonélvezői – kihasználva a zűrzavaros időszakot –, a gazdasági élet főszereplői maradtak. Az MDF bukása után pedig az MSZP az SZDSZ-szel együtt kiszolgáltatta az országot a nemzetközi tőkének. Ilyen körülmények között a rendszerváltás felemásra sikeredett.
5. Kisebbségben élő magyarok
A Kádár-korszakban szinte tudomást sem vettek trianoni diktátum következményeiről, arról a tényről, hogy milliók kerültek az országhatáron túlra. Ez az érdektelenség az anyaországban lakók nemzettudatát is gyengítette. Tisztesség kérdése is számba venni, kik és hogyan élték és élik át a szétszabdaltság nehéz időszakát.
A Felvidék, a Kárpát-medence északi fele, az I. világháború után, az akkor alakult Csehszlovákia része lett. (A II. világháborúig Kárpátalja is ide tartozott.) 1938-ban a bécsi döntéssel e terület egy része visszakerült Magyarországhoz, de 1945 után azonnal visszaállították a trianoni határokat. A cseh Beneš elnök bosszúja a magyarokat és a németeket érintette. Ahogyan azt már tudjuk, az úgynevezett Beneš-dekrétumok – szégyen, hogy még ma is érvényben vannak – értelmében mintegy 100 ezer felvidéki magyarnak kellett elhagynia ősei földjét, hátrahagyva házaikat, bútoraikat, állataikat.
A vissza-szlovákosítás volt a másik gyalázatos tette a csehszlovák politikának. Akik szlováknak vallották magukat, azok visszakaphatták vagyonukat. A 600 ezres magyarság egy része kénytelen volt megalkudni, a kitartókat cseh területekre toloncolták.
Kárpátalja Trianon után Csehszlovákiához, 1945-ben pedig a Szovjetunióhoz került (1938-44 között átmenetileg újra a Magyar Királyság része volt a Kárpát-medence észak-keleti része). A Vereckei-hógótól Ungvárig, Beregszásztól Husztig és Munkácsig húzódó területen élő mintegy 300 ezer magyar szörnyű időket élt át Sztálin birodalmában. A férfiakat „malenykij robotra” hurcolták, s közülük a legtöbben soha nem tértek vissza.
Partium és Erdély, a Kárpát-medence keleti fele a magyar nemzettest szerves része.
A Partium és Erdély minden részén éltek magyarok, a Székelyföldön pedig csak elvétve laktak románok. Legszebb tájaink, városaink százai, falvaink ezrei kerültek a trianoni diktátum értelmében román fennhatóság alá. A Horthy-rendszer alatt 1940-ben Erdély egy része és a Székelyföld visszakerült az anyaországhoz aztán 1945-től újra a románoké lett.
A Székelyföld két évtizedig még autonóm (önálló) terület volt, de a román kommunizmus legsötétebb korszakában, a Ceauşescu (csauseszku) időben azt visszavonták. Ellehetetlenítették a magyarok életét, és megkezdték a románok betelepítését a színmagyar lakosság közé. 1988-ban nyolcezer magyar falut akartak lerombolni, amit az akkori Európa és a kádári Magyarország szó nélkül tűrt. Csak a kommunizmus bukása akadályozta meg a terv kivitelezését. A magyarellenesség mai napig tapasztalható Romániában, ahol a Székelyföld autonómiájáról hallani sem akarnak, holott az ottani rendszerváltozás elindítója az életét is kockára tévő magyar református lelkész, Tőkés László volt.
A Délvidéket, a Kárpát-medence déli részét, a trianoni diktátum alapján az akkori Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz, a későbbi Jugoszláviához csatolták. Igaz, hogy 1941-ben a német invázió idején a terület egy részét visszacsatolták Magyarországhoz, de 1942-ben egy nácibarát magyar katona- és rendőrtisztek alkotta különítmény szörnyű vérengzést hajtott végre Újvidéken. Ennek az öldöklésnek három és félezer fő esett áldozatul. A bosszú sem maradt el, 1945-ben a szerb partizánok 50 ezer magyart mészároltak le Bácskában. A háború után, a kommunista vezető Tito sokkal több jogot biztosított a magyaroknak, mint bármelyik más utódállam. A Vajdaság, ahol a legtöbb magyar lakott autonómiát kapott, s az életszínvonala szinte irigylésre méltó volt. Furcsa, de éppen emiatt következtek be tömeges szerb-magyar házasságkötések, s ez a vajdasági magyarok anyanemzettől való elszakadásához vezettek. A horvát és a szlovén területeken élő magyarok helyzete viszonylag kielégítő volt.
6. A magyarság jövője
Hazánk különleges helyzetű, ahogy mondani szokás, önmagával határos ország. Bár a Kárpát-medence, mint földrajzi és kulturális egység az otthonunk, de a történelem folyamatosan csúnya „tréfát” űzött velünk. Dúlt bennünket a tatár, pusztított a török, nyakunkon ült a labanc (osztrák), szipolyoztak a kommunisták (szovjetek), manapság pedig a nemzetközi tőke és az azt mozgató háttérhatalom béklyójában élünk, de legalább a látszólagos szabadság és a demokrácia légkörében.
Minden igaz magyar embernek a legnagyobb fájdalma a trianoni (1920) és az azt megerősítő párizsi (1947) diktátum, ami szétszakította a nemzettestet. A Horthy-korszak tragikus kimenetelű revíziós erőfeszítései után a szocializmus (kommunizmus) évtizedeiben szót sem volt szabad ejteni a határon túl élő testvéreinkről. Két generáció nőtt úgy fel, hogy semmit sem tudott erről a traumáról. Pedig a trianoni veszteséget még tetézte a második világháború, és az ’56-os forradalom után menekülő százezrek fájdalmas távozása.
A világban mintegy 15 millió magyar él, közülük 5 millióan az államhatárokon túl. Ebből 3 millióan a szomszédos országokban, a többiek nagy része az Amerikai Egyesült Államokban, Nyugat-Európa országaiban, de talán nincs is olyan helye a világnak, ahová ne vetődött volna honfitársunk. Talán a legtragikusabb sorsuk a szomszédos államokban élő magyaroknak volt. Miközben folyamatosam megaláztak, másodrendű állampolgároknak tartották őket, még a kommunizmus gyötrelmeit is át kellett élniük.
A rendszerváltozás után lehetőség nyílt arra, hogy az anyanemzet és a határokon túl élők legalább képletesen újra egymásra találjanak. Antall József miniszterelnökké választása után a következőket mondta: „Lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke szeretnék lenni!”
Természetesen a szomszédos országok azonnal tiltakozni kezdek, hiszen a Horthy korszak revíziós politikájának feléledésétől tartottak. De a magyar baloldali, liberális pártok sem támogatták a nemzetegyesítő törekvéseket.
Hazánk 2004-ben lett az Európai Unió tagja, ami reményt adott arra, hogy a belső határok felszabadítását követően, a nemzetrészek újra kapcsolatba kerüljenek. Még ebben az esztendőben sor került egy népszavazásra is, amelynek tétje az volt, hogy a Parlament tárgyaljon-e a határon túli magyarok kettős állampolgárságának megadásáról. A Gyurcsány Ferenc vezette baloldali és liberális pártok (MSZP és SZDSZ) szégyenteljes ellenkampánya oda vezetett, hogy a népszavazás eredménytelen lett, s a téma lekerült a napirendről. Közben az ország minden téren romlásnak indult, s a 2009-es nagy világválság, s annak rossz kezelése csődbe vitte hazánkat.
2010-ben, s az azt követő két választáson a nemzeti, keresztény, konzervatív értékeket valló politikai erő, a FIDESZ-KDNP szövetség aratott átütő, kétharmados győzelmet. Orbán Viktor kormányfő vezetésével sikerült a pénzügyi helyzetet stabilizálni, sőt, a meginduló új gazdaságpolitika béremeléseket, magasabb életszínvonalat eredményezett. A kettős állampolgárság, a képletes nemzetegyesítés immár magától értetődő dolog lett. (Már több mint 1 millió határon túli honfitársunk kapta meg a magyar állampolgárságot.)
Napjaink legsúlyosabb kérdése a Közel-Keletről és Afrikából induló hatalmas népvándorlás, vagyis migrációs nyomás kezelése. Magyarország a határainak sikeres védésével a probléma európai szintű megoldásának egyik fontos szereplőjévé vált.