Hazánk a háború után – rövid történet
Hazánk szovjet megszállása
Gyötrelmes megújulás
A Rákosi-korszak – 1948-1953
Rákosi bukása, Nagy Imre reformkísérlete
1. Hazánk a háború után – rövid történet
Amikor megkezdődött Budapest ostroma, az ország keleti fele már szovjet megszállás alá került. Ilyen körülmények között ült össze Debrecenben 1944. december 21-én az Ideiglenes Nemzetgyűlés. Megválasztották az Ideiglenes Nemzeti Kormányt, amelynek elnöke Dálnoki Miklós Béla lett. Itt már azok a pártok jelentek meg és hoztak döntéseket, amelyek a következő időszak politikai életének szereplői lettek. A Magyar Kommunista Párt (MKP), a Független Kisgazdapárt (FKGP), a Nemzeti Parasztpárt (NPP), a Szociáldemokrata Párt (SZDP) és a Polgári Demokrata Párt (PDP).
Az Ideiglenes Nemzeti Kormány egyik első intézkedése volt a népbíróságok felállítása. Ezeknek lett a feladata a háborús bűnösök felkutatása és felelősségre vonása.
A kormány legjelentősebb döntése a földreform, vagyis a földosztás végrehajtása volt.
Az 1945-ös választást a kisgazdák nyerték meg, pedig a kommunisták az országban lévő szovjet hadsereg támogatását is élvezték. Vezetőjük a szovjet emigrációból hazatért „moszkovita”, Rákosi (Rosenfeld) Mátyás volt. Amikor 1946. február 1-jén kikiáltották a Magyar Köztársaságot, Tildy Zoltán lett a köztársasági elnök, Nagy Ferenc pedig a miniszterelnök.
Hazánkat – elsősorban Budapestet – a bombatámadások, a német és a szovjet hadműveletek szinte teljesen lerombolták. Ebben a tragikus helyzetben az egyszerű emberek falvakban és városokban egymással összefogva hozzákezdtek a romok eltakarításához.
1947 februárjában a második világháború győztesei Párizsban elfogadták a békeszerződést, mely szerint semmi sem maradhatott meg az 1938 és 1941 között visszacsatolt területekből.
1947 augusztusában került sor az újabb választásokra, ahol a kommunisták csalással tettek szert előnyre („kékcédulás” választás”).
Az MKP gátlástalanul, a legelképesztőbb módszerekkel igyekezett megszerezni a teljes gazdasági és politikai hatalmat. Államosították az iskolákat is. Megkezdődött az egyházak háttérbeszorítása, vezetőik üldözése.
1948 júniusában az MKP és az SZDP egyesült, megalakult a Magyar Dolgozók Pártja (MDP). Létrejött hazánkban az egypártrendszer. Az országgyűlés és a kormány működése csak formális volt, mindenről a pártközpontban döntöttek. Az országot az úgynevezett Rákosi-klikk vezette, s az emberek szörnyű, félelmetes rendszerben élték életüket.
A gazdaságban szintén a szovjet mintát másolták. A nehézipar fejlesztését erőltették. A mezőgazdaságban hozzákezdtek a termelőszövetkezetek szervezéséhez. A közösbe belépni nem akaró, jól és hozzáértőn gazdálkodó parasztokat kulákoknak bélyegezték, perbe fogták, és kényszermunkatáborokba szállították.
Az államigazgatás is szovjet mintára épült ki. Alapját az önkormányzatokat felváltó tanácsok képezték, élükön a tanácselnökökkel.
1953-ban meghalt Sztálin, Rákosit leváltották, és Nagy Imrét nevezték ki miniszterelnöknek. Ő puhított a diktatúrán, enyhítette a nyílt terrort. A társadalom döntő többsége mellette állt, de Rákosiék elérték, hogy 1955 végén kizárják a pártból. A Rákosi-Gerő páros egy időre visszavette az ország vezetését.
2. Hazánk szovjet megszállása
Amikor megkezdődött Budapest ostroma, az ország keleti fele már szovjet megszállás alá került. Ők kezdeményezték, hogy ideiglenes nemzetgyűlés és kormány alakuljon, és a „játékszabályokat” is ők diktálták. Tisztában voltak azzal, hogy a háborúban győztes nagyhatalmak szabad kezet adnak nekik abban a kérdésben, hogy milyen politikát folytassanak az általuk megszállt területeken. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) kezében volt minden döntés, a később felálló testületek, szervek az ő utasításaik szerint működtek. Ennek vezetője Magyarországon Vorosilov marsall, helyettese pedig a kegyetlen Szviridov tábornok volt, akik sokszor közvetlenül Sztálin parancsait hajtották végre.
Ilyen körülmények között ült össze Debrecenben 1944. december 21-én az Ideiglenes Nemzetgyűlés. Megválasztották az Ideiglenes Nemzeti Kormányt, amelynek elnöke Dálnoki Miklós Béla lett. Itt már azok a pártok jelentek meg és hoztak döntéseket, amelyek a következő időszak politikai életének szereplői lettek. Talán nem meglepő, hogy a szovjet befolyás közepette a legtöbb delegáltja a Magyar Kommunista Pártnak (MKP) volt. Ekkor azonban úgy látszott, hogy fontos szerepe lehet a legnagyobb társadalmi támogatást élvező Független Kisgazdapártnak (FKGP), a Nemzeti Parasztpártnak (NPP), a munkásság valódi érdekeit képviselő Szociáldemokrata Pártnak (SZDP) és a Polgári Demokrata Pártnak (PDP).
Az Ideiglenes Nemzeti Kormány egyik első intézkedése volt a népbíróságok felállítása. Ezeknek lett a feladata a háborús bűnösök felkutatása és felelősségre vonása. A népbíróságok és az úgynevezett igazoló bizottságok közel 60 ezer eljárást folytattak le, de sokszor csak gyanú, és hamis vádak alapján hoztak döntéseket. Mintegy 25 ezer embert ítéltek el, és 189 kivégzésére került sor. (Közöttük volt Sztójay, Szálasi, Imrédy és Bárdossy is.)
A kormány legjelentősebb döntése a földreform, vagyis a földosztás végrehajtása volt. 650 ezer földműves között 3 millió 300 ezer hold földet osztottak szét. A szovjetek követelésére a földművelésügyi miniszter az MKP tagja, Nagy Imre lett. Azt akarták elérni, hogy a mindenki számára kedvező, és nagy társadalmi elfogadottságot jelentő földosztás a kommunisták nevéhez kötődjön.
Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945 áprilisában Budapestre költözött, és fennhatóságát az egész országra kiterjesztette. Megkezdődött a felkészülés a novemberben esedékes parlamenti választásokra. A kisgazdapárt az „Isten, Haza, Család” jelszavával, Tildy Zoltán és Nagy Ferenc vezetésével, nemzeti-konzervatív programjával amolyan gyűjtőpártként működött. A kommunisták a szovjetek támogatását élvezték. Vezetőik a „moszkoviták”, a szovjet emigrációból hazatért Rákosi (Rosenfeld) Mátyás és Nagy Imre voltak. A szociáldemokratáknak két szárnya volt. A kommunistákkal való együttműködésre törekvő oldalt Szakasits Árpád, az ettől elzárkózót pedig Kéthly Anna vezette. Az NPP vezére a paraszt-író Veress Péter volt.
A választásokon óriási fölénnyel (57 %) a kisgazdák nyertek, a szovjetek azonban követelték, hogy a megalakuló kormányban, ráadásul a sorsdöntő tárcákat birtokolva (bitorolva) a kommunisták is ott legyenek.
Amikor 1946. február 1-jén kikiáltották a Magyar Köztársaságot, Tildy Zoltán lett a köztársasági elnök, Nagy Ferenc pedig a miniszterelnök.
3. Gyötrelmes megújulás
Hazánkat – elsősorban Budapestet – a bombatámadások, a német és a szovjet hadműveletek szinte teljesen lerombolták. Az épen maradt közlekedési eszközöket, gyári gépeket a szovjet csapatok vittek el a háborús jóvátétel fejében. Az ország teljesen kivérzett. A pénz – a pengő –elértéktelenedett. (Ezt nevezzük inflációnak.) Táskányi pengőért már egy kenyeret sem lehetett kapni. Ebben a tragikus helyzetben az egyszerű emberek falvakban és városokban egymással összefogva hozzákezdtek a romok eltakarításához. Helyreállították a felrobbantott hidakat, lakóházakat, középületeket. (Ezt a hatalmas, az egész magyarság erejét bizonyító tettet persze a kommunisták saját sikerükként propagálták.)
1946. augusztus 1-jén bevezetésre került az új értékálló pénzt, a forint.
Az újjáépítés közepette a kommunisták már a teljes hatalomátvételre készültek. Az MKP, az SZDP, a NPP és a szakszervezetek részvételével létrehozták a Baloldali Blokkot, amelynek célja a kisgazdák népszerűségének megtörése volt. „Szalámi-taktikának” is nevezik azt a módszert, ahogyan megpróbálták – sajnos sikerrel – feldarabolni az FKGP-t, és fokozatosan felszámolni a polgári társadalmat. Jellemző, hogy nyomásukra 1500 egyházi, ifjúsági és társadalmi szervezetet szüntettek meg. Már ekkor megkezdték az államosítások előkészítését.
1947 februárjában a második világháború győztesei Párizsban elfogadták és elfogadtatták azt a békeszerződést, amelynek Magyarországra vonatkozó részei az 1937-es határok visszaállítását határozták meg. Tehát semmi sem maradhatott meg az 1938 és 1941 között visszacsatolt területekből. A Szovjetunió mellett a jugoszlávok és a csehek számára is jóvátételt kellett fizetnünk. Hazánkat „bűnös nemzetnek” tartották és jószerivel bármit meg lehetett velünk tenni. Kényszerítették az országot, hogy kössön lakosságcserére vonatkozó megállapodást Csehszlovákiával. Közel 100 ezer magyar embernek kellett elhagynia hazáját, és közel ennyi magyarországi szlovák költözött Csehszlovákiába. Az itt élő 200 ezer németet sem kímélték. El kellett hagyniuk az országot, Németországba telepítették őket. Természetesen a szovjet csapatok is az országban maradtak.
A magyarok helyzete Jugoszláviában, Romániában és a szovjetekhez került Kárpátalján is szörnyű volt. Kárpátaljáról hurcolták el a legtöbb magyar embert „malenykij robot”-ra (kis munka), ahonnan a legtöbben sohasem tértek haza. A délvidéki Bácskában a jugoszláv kommunista partizánok (Tito vezetésével) 50 ezer magyart gyilkoltak le, és 40 ezer embert üldöztek el a lakóhelyükről.
A kommunisták megosztó politikájának eredményeképpen az ország már irányíthatatlanná vált. Rákosi Mátyás újabb gyalázatos módszerhez folyamodva, „összeesküvésben való részvétellel” vádolta meg politikai ellenfeleit. Ennek következtében hurcolták a Gulágra Kovács Bélát, az FKGP főtitkárát, Nagy Ferenc pedig már haza se jöhetett külföldi útjáról, mert itt börtön várt volna rá.
Ebben a helyzetben került sor 1947 augusztusában az újabb választásokra. A kommunisták már semmit sem bíztak a véletlenre. A „kékcédulás” választások néven elhíresült csalássorozat része volt az is, hogy szovjet teherautókon járták körbe az országot kommunista aktivisták, akik annyiszor szavaztak ezzel a cédulával, ahányszor csak bírtak.
Az MKP végül így is koalícióra kényszerült a kisgazdákkal. Dinnyés Lajos miniszterelnök azonban már hajlandó volt együttműködni a kommunistákkal, akik megkezdték több évtizedes embertelen országlásukat.
4. A Rákosi-korszak – 1948-1953
Az MKP minden erejével, gátlástalanul, a legelképesztőbb módszerekkel igyekezett megszerezni a teljes gazdasági és politikai hatalmat. Újult erővel folytatták az államosítást. Döbbenetes volt az 1948-as akciójuk, amikor az ország különböző pontjairól budapesti értekezletre hívták leghűségesebb, legmegbízhatóbb tagjaikat, akik másnap már egy-egy gyár vagy üzem igazgatójaként térhettek haza. A volt tulajdonosok, még a személyes dolgaikat sem vehették magukhoz, s mint „népnyúzókat”, úgy távolították el, sokszor egyenesen börtönbe, vagy munkatáborokba hurcolva őket. Az új munkáskáderek – akik esetében a megbízhatóság a szaktudásnál is fontosabb volt – azt sem tudták, mihez kezdjenek, hiszen sokszor még alapismeretekkel sem rendelkeztek.
Az ipari termelést az Országos Tervhivatal koordinálta. A nagy és kiskereskedelmet is központilag irányították, a piaci viszonyokat figyelmen kívül hagyva.
Államosították az iskolákat is. 6500 egyházi elemi iskola és 200 gimnázium került állami kézbe. Az oktatásban ekkor tértek át a nyolcosztályos rendszerre és a központi irányításra.
Megkezdődött az egyházak háttérbeszorítása, vezetőik üldözése. Mindszenty József esztergomi érseket 1948 karácsonyán letartóztatták, és koholt (hamis) vádak alapján életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.
1948 júniusában az MKP és az SZDP egyesült, pontosabban, a szociáldemokraták beolvadtak a kommunista pártba. Megalakult a Magyar Dolgozók Pártja (MDP). Elnöke Szakasits Árpád, főtitkára Rákosi Mátyás lett. A kommunisták által irányított rendszert jellemzi, hogy rövidesen még Szakasitsot is börtönbe zárták, és mindennaposak voltak a hasonló „tisztogatások” a párton belül.
Létrejött hazánkban az egypártrendszer, ami a sztálini szovjet minta pontos és hűséges másolása alapján működött. Ez a Rákosi-korszaknak nevezett időszak a XX. századi magyar történelem legsötétebb, csak a nyilas rémuralommal hasonlítható időszaka volt.
Az országgyűlés és a kormány működése csak formális volt, mindenről a pártközpontban döntöttek. Ezt nevezzük pártállami rendszernek, ami hazánkban az 1990-es rendszerváltozásig érvényben volt.
1949-ben újabb választást írtak ki, amelyen már csak a Népfront színekben szereplő kommunisták indulhattak, mégpedig ellenfél nélkül. Szinte komédiába illő az a tény, hogy egy párt és egy jelölt között lehetett „választani”.
Az országot az úgynevezett Rákosi-klikk vezette, ami valójában egy zsidó származású, moszkovitákból álló „négyes fogat” volt. Maga Rákosi (Rosenfeld) – „Sztálin legjobb magyar tanítványa” – mint első számú vezető az általános politikáért volt felelős. Gerő (Singer) Ernő a gazdasági életet, Farkas Mihály (Lőwy Hermann) a hadsereget, Révai (Lederer) József pedig a kulturális ügyeket irányította. Hatalmuk koncentrálása mindennél fontosabb volt, ezért még kommunista társaikat is képesek voltak koncepciós perekbe fogni, elítéltetni, s akár ki is végeztetni. (Például Rajk László elítélése és kivégzése.)
Az ország lakói ebben a szörnyű, félelmetes rendszerben vagy megalkuvóként élték életüket „ahogy lehetett”, vagy börtönben, munkatáborokban találták magukat, amihez elég volt a gyanú, vagy egy rosszindulatú besúgás. A hírhedt Péter Gábor (Eisenberger Benjámin) által vezetett Államvédelmi Hatóság (ÁVH) emberei a hajnali órákban csengettek be a gyanútlan, vagy már régóta rettegésben tartott áldozatokhoz, akiket aztán az Andrássy út 60. szám alá vittek. Itt földalatti kínzókamrákban testi, lelki megaláztatásokat, sokszor halálos bántalmazásokat kellett elszenvedniük.
5. Rákosi bukása, Nagy Imre reformkísérlete
A Rákosi rendszer része volt – ahogy a Szovjetunióban Sztálin dicsőítése – az a személyi kultusz, ami „népünk bölcs vezérének”, „Sztálin legjobb magyar tanítványának” állandó ünneplését jelentette. Ha bármilyen rendezvényen, gyűlésen Sztálin, vagy Rákosi neve elhangzott, percekig tartó ütemes vastapssal kellett köszönteni a pártvezéreket.
Ha valaki az élet bármely területén érvényesülni akart, annak kritikátlanul követnie kellett a párt utasításait. A megbízhatóság volt a legfontosabb egy olyan rendszerben, ahol mindenki mindenkivel szemben bizalmatlan volt. Ez az abszurditás vezetett ahhoz, hogy sokszor a párttagok kapták a legnagyobb büntetéseket. Életüket a megfelelni akarás és az állandó bizonytalanság jellemezte. A koncepciós perek szerves részei voltak a rendszernek.
Az iparban szintén a szovjet mintát másolták. A nehézipar fejlesztését erőltették. Azt akarták, hogy hazánk a „vas és acél országa” legyen, s az sem zavarta őket, hogy ehhez nem voltak meg a természeti adottságok. Ennek ellenére gyáróriások épültek, és ostoba munkaversenyeket, úgynevezett „sztahanovista” mozgalmakat hirdettek. Az első ötéves terv 1950-ben indult, de a céljait csak nyilvánvaló hazugságokkal, csalásokkal tudták teljesíteni.
A mezőgazdaságban az 1945-ös földosztás után – ami a parasztság évezredes álmát valósította meg – hozzákezdtek a szovjet mintájú termelőszövetkezetek szervezéséhez.
A közösbe belépni nem akaró, jól és hozzáértőn gazdálkodó parasztokat kulákoknak bélyegezték, perbe fogták, és a „Magyar-Gulágra” a Mátrában, Recsken felállított kényszermunkatáborokba szállították. De megindultak a kitelepítések is. Ezek a kulákokon kívül a kritikus értelmiségieket, írókat, költőket, polgári, vagy arisztokrata származású embereket érintettek. Nekik a tanyavilágban, sokszor ólakban, istállókban élve kellett magukat fenntartaniuk.
Természetesen az államigazgatás is szovjet mintára épült ki. Alapját az önkormányzatokat felváltó tanácsok képezték, élükön a tanácselnökökkel. Szigorúan központi utasításos rendszerben működtek. Az államfői hatalom, a semmiféle jogkörrel nem rendelkező Elnöki Tanácsé, illetve annak elnökéé volt. A fiatalokat a kommunista ifjúsági szervezetbe (DISZ, vagyis Demokratikus Ifjúsági Szövetség) kényszerítették. Az egyházak irányítását a gyűlölt Állami Egyházügyi Hivatal látta el, a rendszerrel kiegyező papok – békepapok – közreműködésével. A győzelmi jelentések közepette a jövedelmek rohamosan csökkentek, és állandósult az áruhiány. Egyedül a sportsikerek – különösen a Puskás Ferenc vezette „aranycsapat” verhetetlensége – jelentettek örömöt az embereknek.
1953. március 5-én meghalt Sztálin, s ez nagy törést jelentett a hazai politikai gépezetben is. Rákosit Moszkvába hívták, ahol az új szovjet vezetés elmarasztalta, majd leváltották, és belső ellenlábasát, Nagy Imrét nevezték ki miniszterelnöknek. Ő puhított a diktatúrán, enyhítette a nyílt terrort. Az internálótáborokat felszámolta, a kitelepítéseket megszüntette. Felülvizsgáltatta a törvénysértő pereket, és bizonyos feltételek mellett engedélyezte a magánvállalkozások egy részének működését. Visszafogta a nehézipar erőltetett fejlesztését, és lehetővé tette azt, hogy a termelőszövetkezetekbe (téeszek) bekényszerített parasztok büntetlenül kiléphessenek.
A társadalom döntő többsége Nagy Imre mellett állt, de Rákosiék nem adták fel a küzdelmet. A Szovjetunióbeli változásokat kihasználva elérték, hogy Nagy Imrét 1955 végén kizárják a pártból. A Rákosi-Gerő páros egy időre visszavette az ország vezetését.