MAGYARORSZÁG A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT

1. Mi történt hazánkban a két világháború között?– rövid történet
2. Az őszirózsás forradalom
3. A Tanácsköztársaság
4. A trianoni nemzettragédia
5. A Horthy-korszak társadalma
6. A Bethleni konszolidáció időszaka és eredményei
7. Vonakodó csatlósként a háború felé

1. Mi történt hazánkban a két világháború között?– rövid történet

A világháború negyedik évében (1918 áprilisában) az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetiségei (csehek, szlovákok, románok, szerbek, horvátok) kinyilvánították elszakadási szándékukat. Október 24-én Károlyi Mihály (a vörös gróf) vezetésével megalakult a Magyar Nemzeti Tanács. Demokratikus hatalomváltást, békét, függetlenséget, földosztást és az ország területi egységének megtartását követelték.

A vonzó jelszavak és követelések a háborúban megfáradt, elgyötört, kilátástalan helyzetben lévő nép körében támogatásra találtak. A kirobbanó polgári demokratikus forradalom 1918. október 28-án az úgynevezett Lánchídi csatával kezdődött, és 31-én Károlyi miniszterelnökké történő kinevezésével csúcsosodott ki.

Az események hatására IV. Károly lemondott a trónról, és 1918. november 16-án az Országház előtt kihirdették a Magyar Népköztársaság megalakulását.

A megszerzett önállósággal azonban Károlyi és köre nem tudott mit kezdeni. Szinte minden kérdésben tehetetlennek bizonyultak. A rendszer tényleges bukását az 1919. március 20-án, az antant által átadott Vix-jegyzék idézte elő.

A rövid életű parlamentáris demokráciát a Tanácsköztársaság váltotta fel, ami valójában bolsevik mintájú erőszakos diktatúra volt. Az igazi hatalom a külügyi népbiztos, Kun Béla kezében volt. A kommunisták statáriumot hirdettek, vagyis rendkívüli állapotot bevezetve és rögtönítélő bíróságokat felállítva ítélték el azokat, akik ellenálltak a rendszernek. Ezt az embertelen, aljas akciósorozatot nevezi a történetírás „vörös terrornak”.

Kun Béláék menekülése után néhány nap alatt eltörölték a tanácsrendszer intézkedéseit. Horthy Miklóst 1920. március 1-jén a nemzetgyűlés kormányzóvá választotta. Az új, stabilitásra törekvő hatalomnak azonban néhány héten belül szembe kellett néznie a Párizsban tárgyaló antanthatalmak megdöbbentő, igazságtalan és máig érthetetlen döntésével, az ország szétdarabolásával. A történelmi Magyarország területe a harmadára csökkent, és több mint 3 millió magyar ember került a határokon kívülre.

A Horthy-korszakban (1920-1944) szinte a csodával határos módon hoztak létre konszolidált (stabil, erős, rendezett) országot. Előbb gróf Teleki Pál, majd pedig gróf Bethlen István lett a miniszterelnök. A kül- és belpolitika tengelyében a revízió állt. Vagyis a trianoni döntés elutasítása, és annak revízió (felülvizsgálat) alá vétele. Ebben teljes nemzeti egység volt!

Megindult az úgynevezett jobbratolódás. Gömbös Gyula, majd Darányi Kálmán és Imrédy Béla kormányai a revízió érvényesítése érdekében már német befolyás alatt működtek. Két zsidótörvényt is elfogadtak, de közben az országhoz jelentős területek tértek vissza Hitlernek köszönhetően. Ezzel azonban az ország sorsa is eldőlt, hiszen a közelgő háborúból már nem lehetett kimaradni.

2. Az őszirózsás forradalom

A világháború negyedik évében (1918 áprilisában), az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetiségeinek (csehek, szlovákok, románok, szerbek, horvátok) küldöttségei a Római Kongresszuson kinyilvánították elszakadási szándékukat. Nemzeti tanácsokat alakítottak.

Október 24-én Károlyi Mihály (a vörös gróf) vezetésével megalakult a Magyar Nemzeti Tanács is. Ennek tagja volt a Károlyi-féle Függetlenségi Párt, a Szociáldemokrata Párt és a Jászi Oszkár vezette Polgári Radikális Párt. Demokratikus hatalomváltást, békét, függetlenséget, földosztást és az ország területi egységének megtartását követelték. A vonzó jelszavak és követelések a háborúban megfáradt, elgyötört, kilátástalan helyzetben lévő nép körében támogatásra találtak. A frontról hazaözönlő katonák sapkájukra őszirózsát tűztek, ami aztán a szimbóluma és névadója lett annak a polgári demokratikus forradalomnak, ami 1918. október 28-án az úgynevezett Lánchídi csatával kezdődött, és 31-én Károlyi miniszterelnökké történő kinevezésével csúcsosodott ki. (Ezen a napon gyilkolták meg gróf Tisza István volt miniszterelnököt.)

Az események hatására IV. Károly lemondott a trónról, és 1918. november 16-án az Országház előtt kihirdették a Magyar Népköztársaság megalakulását. (Károlyi köztársasági elnök, Berinkey Dénes pedig miniszterelnök lett.) A megszerzett önállósággal azonban Károlyi és köre nem tudott mit kezdeni. Szinte minden kérdésben tehetetlen bizonyultak. A demokratikus jogok törvénybe iktatása ugyanis nem jelentett megoldást a bonyolult bel- és külpolitikai helyzetben. (Még a megkezdett és persze be nem fejezett földosztás sem enyhítette a feszültségeket.) Az antant jóindulatában naivan bízó Károlyi és hadügyminisztere Linder Béla még a hadsereget is tönkretette, felszámolta. (Linder kijelentette: „Nem akarok több katonát látni.”)

A világháborút lezáró fegyverszüneti tárgyaláson Károlyit és vele együtt az országot is megalázták. Az antant követeléseinek engedve teret adtak a csehek és a románok agresszivitásának. A cseh haderő közben megtámadta és bevette Kassát majd Pozsonyt, a románok pedig Kolozsvárt, az őket támogató francia hadsereg pedig Szegedet szállta meg.

A tehetetlenséget látva, a kialakult kaotikus helyzetet kihasználva jelentek meg azok a jobb és baloldali politikai erők, amelyek radikális, erőszakos megoldásokkal kívánták irányítani az eseményeket. Így alakult meg a markáns, jobboldali MOVE (Magyar Országos Véderőegylet) Gömbös Gyula vezetésével. Színre léptek az orosz kommunisták (bolsevikok) magyarországi tanítványai is. Létrehozták a KMP-t (Kommunisták Magyarországi Pártja), akik az erőszakos hatalomátvételtől sem riadtak vissza. (Sőt, ahogy a saját hitvallásuk és a történelmi események is bizonyítják, ez gondolkodásuk alapja, cselekedeteik mozgatója.) Vezetőiket Kun Bélával az élen ekkor be is börtönözték.

A Károlyi rendszer tényleges bukását az 1919. március 20-án, az antant által átadott Vix-jegyzék idézte elő. Ez a francia alezredes által közvetített követelés egy 200 km hosszú, és kb. 50 km széles semleges zóna létrehozását írta elő Szatmárnémetitől Szegedig húzódó sávban. A hadsereget és a belső támogatást is elvesztő kormány lehetetlen helyzetbe került és lemondott.

3. A Tanácsköztársaság

Károlyiék bukása után az országban az egyetlen komoly bázissal (támogató tömeg) rendelkező politikai erő a Szociáldemokrata Párt (SZDP) volt. A kormányzás felelősségét azonban a munkásságnak ez a tiszteletreméltóbb része sem merte egyedül vállalni. Ekkor vezetőik súlyos történelmi hibát vétve, még 1919. március 20-án este felkeresték a börtönben Kun Bélát és a többi kommunista vezetőt. Ők kizárólag a proletárdiktatúra bevezetésének feltételével vállalták a közös kormányzást, amibe a szociáldemokraták beleegyeztek. A döbbenetes „börtön-koalíció” MINDENKIHEZ! című plakátjai már március 21-én hajnalban ellepték a fővárost. A közvélemény – és valójában Károlyi is – onnan szerzett tudomást a hatalomváltásról.

A rövid életű parlamentáris demokráciát a Tanácsköztársaság váltotta fel, ami tehát valójában bolsevik mintájú erőszakos diktatúra volt. Élén a forradalmi kormányzótanács – így nevezték a kormányukat – amelynek elnöke a szociáldemokrata Garbai Sándor lett. Az igazi hatalom azonban a külügyi népbiztos, Kun Béla kezében volt. (Népbiztosoknak nevezték a minisztereket.) Budapest utcáit, tereit, a történelmi hősök szobrait, a Parlamentet, a hidakat vörös lepellel burkolták, Lenin, Marx és Engels szobrokat állítottak.

A tanácskormány fő bázisa a munkásság legképzetlenebb, gyökértelen, műveletlen, agresszív része volt. A rendeleteik is elsősorban nekik kedveztek. ( Nyolcórás munkaidő, béremelések, ingyenes színház, múzeum, és állatkert látogatás, balatoni nyaralás a proletárgyerekeknek.) Amit lehetett, állami tulajdonba vettek. Ezzel együtt a munkásság is megszenvedte a kommunisták 133 napig tartó uralmát. Nem beszélve a vidéki parasztságot, amelyik zsigerből ellenezte az „istentelen”, nemzetet, hazát nem ismerő hatalmat.

A kommunisták statáriumot hirdettek, vagyis rendkívüli állapotot bevezetve és rögtönítélő bíróságokat felállítva ítélték el azokat, akik ellenálltak a rendszernek. (A francia jakobinusok és az orosz bolsevikok mintáját követve öltek és pusztítottak embert, szellemi, lelki és sokszor tárgyi értékeket is.) A „Lenin-fiúknak” nevezett különítményesek Szamuely Tibor vezetésével járták a vidéket és könyörtelenül megalázták a falvak, kisvárosok polgári szellemiségű vezetőit, lakóit. Ezt az embertelen, aljas akciósorozatot nevezi a történetírás „vörös terrornak”.

Ha a kommunista hatalomnak volt a nemzet szempontjából pozitív lépése, akkor az a magyar Vörös Hadsereg megszervezése. Az antant által támogatott csehszlovák és a román támadások visszaverésére 200 ezer férfit mozgósítottak. Igaz, ez a terv is a szociáldemokrata Böhm Vilmos népbiztos fejében fogalmazódott meg. Ő támogatta a kitűnő katona, nemzeti érzelmű Stromfeld Aurél vezérkari ezredes vezérkari főnökké történő kinevezését, aki sikerrel verte ki Miskolcról a cseheket, majd Kassát is visszafoglalta. Ezt követően szeretett volna a románok ellen is támadást intézni, de a Párizsban ülésező antant vezetők rendkívül nyugtalanul fogadták a magyar sikereket. Azt kérték Kun Bélától, vonják vissza csapataikat, adják fel a visszafoglalt területeket, és akkor meghívják őt a béketárgyalásokra. Kun Béla elhitte a soha be nem váltott ígéretet, és visszavonulót rendelt el. Stromfeld lemondott, a Vörös Hadsereg pedig pillanatok alatt összeomlott. A románok átlépték a Tiszát, a tanácskormány pedig 1919. augusztus 1-jén lemondott. Vezetői Bécs felé menekültek ki az országból. A románok augusztus 4-én megszállták Budapestet, és a Dunántúlra is portyákat indítottak. Gátlástalanságuknak az antant vetett véget, de Magyarország sorsa így is megpecsételődött.

4. A trianoni nemzettragédia

Kun Béláék menekülése után a Peidl Gyula vezette kormány néhány nap alatt eltörölte a tanácsrendszer intézkedéseit. Közben pedig bosszúálló különítmények indultak országszerte a fellelhető helyi kommunisták felkutatására, akiket Szamuelyékhez hasonló kegyetlenséggel büntettek, gyilkoltak meg. Ez nevezi történelem a „fehérterror”-nak.

Bár néhány ideiglenes kormány még váltotta egymást, az irányítás az antant kezében volt. Azonban nekik is érdekükben állt, hogy Magyarországon egy stabil kormányzat alakuljon. Ebben a helyzetben vált egyre tekintélyesebbé a Szegeden szerveződő Nemzeti Hadsereg és vezetője, Horthy Miklós, aki 1919. november 16-án vonult be – fehér lovon – a fővárosba, és a következőket mondta: „Ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város porba rántotta a nemzet koronáját, sárba tiporta a nemzet színeit, és vörös rongyokba öltözött.”

1920 tavaszán parlamenti választásokat tartottak, amelyet a Kisgazdapárt és a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja nyert meg, így együttesen alakítottak kormányt. (Ezt hívják koalíciónak.) Az új nemzetgyűlés visszaállította a királyságot, de az antant hallani sem akart a Habsburgok trónra kerüléséről, így 1920. március 1-jén a nemzetgyűlés Horthy Miklóst – az államforma megtartása mellett – kormányzóvá választotta.

Az új, stabilitásra törekvő hatalomnak azonban néhány héten belül szembe kellett néznie a Párizsban tárgyaló antanthatalmak megdöbbentő, igazságtalan és máig érthetetlen döntésével, az ország szétdarabolásával. Amikor a kiváló politikus gróf Apponyi Albert vezetésével Párizsba utazó küldöttség, a híres földrajztudós és politikus gróf Teleki Pál által készített úgynevezett „vörös térkép” bemutatásával bebizonyította a döntés alaptalanságát, még felcsillant a remény. Kiderült azonban, hogy mindössze Apponyi diplomáciai teljesítményét értékelték a világ urai – angolok, franciák, amerikaiak –, a döntés megváltoztathatatlan volt.

A maradék hazát körülvevő úgynevezett kisantant országok (Románia, Csehszlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság – később Jugoszlávia) hatalmas területeket kaptak, ráadásul több helyütt színmagyar lakossággal. Erdély és a Partium Romániához, a Felvidék Csehszlovákiához, a Délvidék pedig a későbbi Jugoszláviához került 3.3 millió magyar emberrel együtt! A történelmi Magyarország területe a harmadára csökkent, szétvágva a közúti és vasúti hálózatot, kirekesztve a nyersanyaglelőhelyekről, megfosztva ősi magyar vidékektől, családokat elszakítva egymástól! A döntéshozók cinizmusát jellemzi, hogy még a hazánkkal együtt vesztes Ausztria is kapott mintegy 20 ezer négyzetkilométert a magyar földből!

1920. június 4-én nem volt felelős magyar politikus, aki aláírta volna a szégyenteljes diktátumot. Végül Horthy két hivatalnokot jelölt ki erre a feladatra. Délután fél ötkor – az aláírás időpontjában – megszólaltak a templomok harangjai, a gyárak szirénái, az emberek könnyeztek.

Ez a minősíthetetlen döntés, és az a tény, hogy az antant politikusai később sem voltak hajlandók a magyar érdekek mentén a revíziós törekvéseknek teret adni, hazánkat olyan kényszerpályára terelte, amelyben már nem volt többé jó vagy rossz, csak rossz és még rosszabb döntési lehetőség. A későbbi történeti eseményeket tehát ezt figyelembe véve kell vizsgálni, értékelni.

5. A Horthy-korszak társadalma

Az 1920. március 1. és 1944. március 19. közötti időszakot a történetírás Horthy-korszaknak nevezi. Az állam a nagybirtokosokra, gyárosokra, bankárokra és vezető értelmiségiekre építette fel rendszerét.

Középosztálynak elsősorban az állami alkalmazottak, valamint a közép- és kisbirtokosok körét nevezték. Ők, és a nagyszámú, saját földön gazdálkodó parasztok elégedettek voltak az új rendben elfoglalt helyükkel.

A szegényparasztság és a zsellérek helyzete eléggé nyomorúságos volt, de ennek ellenére sem váltak a rendszer ellenségeivé.

Az egyre növekvő létszámú munkásság (proletáriátus) azonban nem tartozott a kegyeltek közé. Ennek a rendkívül nehéz körülmények között élő rétegnek nem alakulhatott ki saját kultúrája, így könnyen befolyásolható volt. Ők adták a romboló Tanácsköztársaság tömegét, ami a velük szembeni bizalmatlanság egyik magyarázata is lehet.

Sajátos volt a Horthy-rendszer viszonyulása a zsidósághoz. Miközben a szinte kivétel nélkül zsidó bankárok és gyárosok a kormányzó szűk köréhez tartoztak, addig a szocialista-kommunista eszméket valló, a nemzeti gondolatot elvető zsidókat megpróbálták elszigetelni. Ezek az úgynevezett internacionalista (nem nemzeti, hanem nemzetközi) zsidók voltak a Tanácsköztársaság vezetői is (Kun /Kohn/ Béla, Lukács /Löwinger/ György, a neves filozófus, aztán Szamuely /Szamuel/, Pogány /Schwartz/, Rákosi /Roth/, Kunfi /Kunstätter/). Ez a nem nemzeti elkötelezettségű réteg tartotta kezében a hírközlés nagy részét, és általában jelentős számban volt jelen az értelmiségi pályákon. Ennek ellensúlyozására fogadták el 1920-ban az elegánsnak semmiképpen sem nevezhető numerus clausus (zárt szám) néven elhíresült törvényt, ami a nemzetiségi számarányhoz kötötte a felsőoktatásban való részvétel lehetőségét. Bár mindenkire vonatkozott, de egyértelműen a zsidóság ellen irányult.

Az internacionalista zsidóság jelenléte minden európai országban feszültséget okozott. Hitler hatalomra jutása után a zsidóság helyzete Magyarországon is tovább romlott, végül tragédiába torkollt.

Közben az uralkodói jogairól lemondott Habsburg IV. Károly kétszer is megpróbált visszatérni a trónra. 1921 márciusában Horthy még rá tudta venni, hogy hagyja el az országot, októberben azonban már fegyveres összecsapásra is sor került (budaörsi csata). Az újabb kudarc után az antantnak átadott egykori uralkodót és családját Madeira szigetére szállították, ahol 1922-ben halt meg.

1921-ben még egy jelentős eseményre került sor. A magyar kormánynak sikerült elérnie, hogy az Ausztriának átadandó területek közül Sopronban és környékén népszavazást tarthassanak a hovatartozást illetően. A voksolók kétharmada Magyarország mellett döntött, így jogosan nevezzük azóta Sopront a „leghűségesebb városnak” (civitas fidelissima)!

A háborús veszteségek, a forradalmi felfordulás, a kommunista ámokfutás és a trianoni nemzettragédia után a teljesen szétzilált országot valamilyen módon rendbe kellett tenni. Ez az ellenséges külpolitikai viszonyok és a belső szétesettség miatt szinte lehetetlennek tűnt.

A következő 10 évben a Horthy bizalmát élvező erdélyi származású magyar főnemesek azonban szinte a csodával határos módon hoztak létre konszolidált (stabil, erős, rendezett) országot. Előbb gróf Teleki Pál (1920-1921), majd pedig gróf Bethlen István (1921-1931) vállalta a kormányzás felelősségét, és töltötte be a miniszterelnöki tisztséget.

6. A Bethleni konszolidáció időszaka és eredményei

Bethlen miniszterelnök gyorsan letörte a jobb és a baloldali szélsőségeket. Betiltotta a Kommunisták Magyarországi Pártját (KMP), véget vetett a fehérterror időszakának, és a Gömbös Gyula féle fajvédő pártot is elszigetelte. Jobboldali erőkből létrehozta az Egységes Pártot, ami biztos támogatást nyújtott az immár felsőházzal is rendelkező parlamentben a kormányzáshoz. Megegyezett a szociáldemokrata Peyer Kálmánnal arról, hogy az MSZDP (Magyar Szociáldemokrata Párt) törvényes működésének feltétele, hogy a baloldali erők és a szakszervezetek korlátok közé szorítják a tevékenységüket (Bethlen-Peyer paktum).

A belpolitikát a keresztény-nemzeti eszme jellemezte. A történelmi egyházak szerepe meghatározó lett.

Az úri középosztály és a parasztság erősítése volt a társadalompolitika központi kérdése. A Nagyatádi Szabó István földművelésügyi miniszter nevéhez fűződő reform jelentősége igen nagy volt. Igaz, hogy a nagybirtokosok csupán a rosszabb minőségű földjeikről mondtak le, de így is 1,2 millió hold föld került kiosztásra több mint 400 ezer parasztcsalád között. Horthy létrehozta az úgynevezett „vitézi rendet”, amivel 15-20 hold föld is járt. Stabillá vált tehát a rendszer társadalmi támogatottsága.

Bár a trianoni határok kettévágták a nyersanyaglelőhelyek, feldolgozóüzemek gazdasági egységét, mégis egyre több sikeres ágazat kezdett működni (vasútfejlesztés, textilipar, gépipar). A gazdasági élet fellendülésének alapját a Népszövetségtől felvett 250 milliós aranykorona kölcsön jelentette. Ennek ésszerű felhasználása és az 1926-ban bevezetett új pénz, a pengő (pengőforint) stabilitása kedvezően hatott. Helyreállt az államháztartás egyensúlya!

Az ország kül- és belpolitikájának a tengelyében a revízió állt. Vagyis a trianoni döntés elutasítása és annak felülvizsgálat (revízió) alá vétele. Ebben teljes nemzeti egység volt! A szomszédos kisantant államok azonban mindent elkövettek – és utódállamaik elkövetnek ma is –, hogy az igazságtalanul megszerzett területeik veszélybe ne kerüljenek. Az antant nagyhatalmak sem akartak hallani a magyar követelésekről. Hazánk külpolitikai elszigeteltségbe került. Bethlennek aztán 1927-ben mégis sikerült örökbarátsági szerződést kötnie a Mussolini vezette Olaszországgal, majd felélesztették a hagyományos lengyel-magyar barátságot is.

A sikeres bel-, kül- és gazdaságpolitika mellett a nemzeti megmaradás záloga a kultúra, az oktatás lett. Ennek kulcsszereplője a vallás és közoktatási (kultusz) miniszter, Klebelsberg Kunó volt. Nagyszabású iskolaépítési akciót indított. Ötezer új tanterem épült. A népiskolai rendszer részét képezték a tanítólakások is. Lassan kezdett megszűnni az analfabetizmus. A gazdák számára népfőiskolákat indítottak, de a fiatalok leventemozgalma (katonai alapgyakorlatok) is sikereket hozott. Az elemi iskolától az egyetemekig több iskolatípust hoztak létre, és a tehetséges – de szegény gyerekek – számára megadatott akár az ingyenes oktatás is. A neves gimnáziumok (pl. Fasori Gimnázium) világhírű tudósok sorát nevelték ki. Ebben az időszakban tanult Szent-Györgyi Albert, Wigner Jenő, Szilárd Leó, Teller Ede, Bárány Róbert, Gábor Dénes vagy éppen Oláh György, akik közül többen a Nobel-díjat is megkapták. A művészvilág óriásai közül is sokan ebben az időben éltek és alkottak. A „nyugatos” írók, költők, vagyis az urbánusok (városiak) és a népiek között jelentős nézetkülönbség húzódott. Kiváló képzőművészek, filmesek és zeneművészek hagyták el azonban az országot a zsidóüldözések idején.

7. Vonakodó csatlósként a háború felé

A Bethlen-kormány bravúros teljesítménye szinte pillanatok alatt vált majdnem semmivé, amikor 1929 októbere után a nagy gazdasági világválság hatása hazánkban is pusztítani kezdett. Óriási lett a munkanélküliség, tönkrement több száz ipari üzem, és ellehetetlenült a kisparasztok jelentős része. A tragikus fordulat, az elégedetlenség újra előhozta az illegális (törvényen kívüli) kommunista erőket, akik egyre gyakrabban tudták utcára vinni, vagyis tüntetésre buzdítani az embereket. A jobboldali, szélsőséges erők is megjelentek a politika színterén. Bethlen ebben a helyzetben lemondott – igaz, 1944-ig Horthy bizalmasa maradt.

Az egyre nagyobb közéleti zűrzavarban ugyan sikerült a kommunistákat valamelyest visszaszorítani, ellenben megindult az úgynevezett jobbratolódás. Gömbös Gyula egy 95 pontból álló Nemzeti Munkatervet állított össze, amelyben a sok-sok ígéret között a legnépszerűbb a munkanélküliség visszaszorítása volt. Amikor 1932-ben kormányfő lett, a világválság már túljutott a mélyponton, és megindult a külső kereskedelem is Ausztriával, Csehszlovákiával, Németországgal és Olaszországgal. (Éppen ebben az időben engedte el a jóvátételek fizetését az antant, miközben azonban a magyar búzafelesleget nem voltak hajlandók átvenni. Így a kereskedelem révén is a német-olasz tengelyhez kényszerült hazánk.)

Gömbös a nagytőke helyett a középrétegekre támaszkodott, és Mussolini politikáját követve maga is a parlament megkerülésére, a többpártrendszer felszámolására törekedet. A bukástól csak a halála mentette meg 1936-ban. Az új miniszterelnök, Darányi Kálmán már nem tudott visszatérni a bethleni konzervatív politikához, mert a németországi események, Hitler külpolitikája új lehetőséget adott a revíziós törekvések érvényesítésére. Ezt az ország nem hagyhatta ki, még akkor sem, ha közben a Szálasi Ferenc vezette (náci mintára szervezett) nyilaskeresztesek is egyre nagyobb befolyást szereztek a társadalom legagresszívabb rétegében. Darányi meghirdette az úgynevezett győri programot, ami 1 milliárd pengőt irányzott elő fegyverkezésre.

A németekhez való orientáció (igazodás) már megállíthatatlan volt. Még a köztudottan angolbarát új kormányfő, Imrédy Béla (1938-1939) sem tudott ezen változtatni. Német nyomásra elfogadta a parlament az első zsidótörvényt (1938), ami az értelmiségi pályákon 20 %-os arányban engedte az izraelita (zsidó) vallásúak működését.

Ugyanebben az évben a nagyhatalmak (angol, francia, német, olasz) a müncheni egyezményben megállapodtak, hogy a csehszlovák-magyar viszonylatban a trianoni határokat felül kell vizsgálni. Ehhez kapcsolódva megszületett az első bécsi döntés, ami alapján 12 ezer négyzetkilométernyi területet csatoltak vissza, és közel 1 millió magyar ember élhetett újra az államhatárokon belül.

Már újra gróf Teleki Pál volt a miniszterelnök, amikor Csehszlovákia szétesésekor 1939. március 14-én Kárpátalja is visszatért a hazához. Újabb 12 ezer négyzetkilométerrel és 700 ezer magyarral lett gazdagabb az ország.

Nagy árat kellett azonban fizetni erkölcsi és politikai értelemben is. 1939-ben elfogadták a második zsidótörvényt, ami már faji alapon határozta meg azt, hogy ki a zsidó, és a szellemi természetű foglalkozásúak között csak 6 % lehetett izraelita. Hiába gondolta Horthy és Teleki is, hogy ezekkel az áldozatokkal az ország kívül tartható a várható háborús eseményeken, hazánk – ha vonakodva is –, egyre közelebb került ahhoz, hogy kényszerű és alárendelt szövetségesként (csatlós) a németek oldalán belépjen majd a rövidesen kirobbanó háborúba.